Szent Pál levelei

A PÁL-I LEVELEK MŰFAJA ÉS A TESSZALONIKAIAKHOZ ÍRT LEVELEK

1. A levelek műfaja

Szent Pál írott műveit magyarul levélnek szoktuk hívni. Az elnevezés nem szerencsés, mivel levélnek hívjuk azokat az írásműveinket is, amelyek egyáltalán nem irodalmi alkotások, hanem konkrét címzetthez szólnak, személyes és bizalmas információkat tartalmaznak, és általában megadott alkalomra íródtak.

Pál műveinek nagy részében jelen van az episztola műfaj is. Az episztola irodalmi alkotás, amelyet többen is olvashatnak, tartalma a nyilvánosságra tartozik. Olyan tanításokat olvashatunk benne, amelyek nem egy adott alkalomra szólnak, hanem minden időben igazak.

Szent Pál leveleiben keveredik egymással a levél és az episztola műfaja: találunk bennük csak a címzetteknek szóló alkalmi üzeneteket, de a nyilvánosságra tartozó örökérvényű tanításokat is.

Pál leveleinek gyakori stíluseszköze a diatribé. Ezt a műfajt Pál a tarzoszi egyetemen sajátíthatta el, és a görög filozófiából vette kölcsön. Igazából írott formája a párbeszédes vitának. A vitapartnerek érveire szónokias, néha fellengzős, gunyoros stílusban válaszol. Érveit a retorika nyújtotta lehetőségeket igénybe véve, sziporkázva fejti ki a címzettek meggyőzésére. Pál leveleiben a vitapartnerek általában a tévtanítók által félrevezetett keresztények. A tévtanítás alkalmat ad Pálnak arra, hogy teológiai gondolatait gondosan megfogalmazva, hatásosan tárja a címzettek elé.

Az Eucharisztia Szent Pál tanításában: https://drive.google.com/file/d/1tpxV0DqYlroJoEH1G25Mtj9shZQla6-S/view?usp=drive_link

Szent Pál egyháztana: https://drive.google.com/file/d/1OUXOfHi4BYGqNYzfDAV79I2RSmMeRq5T/view?usp=drive_link

Szent Pál egyháztana: https://drive.google.com/file/d/1qUL3YBB1lqDnvP0fhGixuudaxKQetdA5/view?usp=drive_link

Szent Pál vértanúsága: https://drive.google.com/file/d/1AuWOOugZkQt-0z2dqADJhPCUxRs_rx8i/view?usp=drive_link

2. Az 1–2Tessz keletkezésének körülményei

Pál 2. missziós útja során jutott el Tesszalonikába (ma Szaloniki). Filippiből érkezett ide. Filippi és Tesszalonika egy fontos kereskedelmi út, a Via Egnatia mellett feküdt, amely a Birodalom keleti és nyugati felét kötötte össze. Tesszalonika Makedónia tartomány fővárosa volt tengeri kikötővel. Pál biztosan azért állt meg itt, mert úgy remélte, hogy innen az evangélium könnyen terjedhet tovább.

Filippiben Pálnak szerencséje volt, mert Lidia, egy gazdag zsidó asszony a házába fogadta és gondoskodott róla. Így Pál minden idejét az igehirdetésnek szentelhette. Tesszalonikában azonban a saját keze munkájából kellett megélnie, így kevesebb ideje maradt a prédikálásra. Leginkább azokat az embereket tudta elérni, akikkel együtt dolgozott, illetve akik megfordultak sátorkészítő műhelyében: az egyszerű iparosokat. Az ő családjaik alkották a tesszalonikai egyházat.

Pálnak mintegy egy évi tartózkodás után a zsidók áskálódása miatt menekülnie kellett a városból. Athén felé vette az irányt. Athénban nem fogadták jól, így tovább ment Korintusba. Itt kapta a hírt, hogy a tesszalonikai keresztények közül többen abbahagyták a munkát, mert minden pillanatban várják Jézus második eljövetelét, és úgy gondolják, hogy addig már munka nélkül is kihúzzák. Mások szeretteikért aggódtak, akik meghaltak, mielőtt Jézus újra eljött volna. Ezek a kérdések késztették Pált arra, hogy megírja számukra a két levelet. Mindez Kr. u. 51-ben történhetett. A két levél keletkezése között pár hónap telhetett el. A tesszalonikaiaknak írt levelek az Újszövetség legkorábban keletkezett iratai.

De miért írt Pál két nagyon hasonló levelet röviddel egymás után? Van egy olyan feltevés, amely szerint a tesszalonikaiak közül egyesek kétségbe vonták, hogy Pál írta az első levelet, és továbbra is mindent úgy tettek, mint annak előtte. Pál ezért megírta, pontosabban lediktálta a második levelet is, majd ellátta a kézjegyével: Itt a saját kezű köszöntésem: Pál. Minden levelet így írok alá: ez a kézírásom. Az ókorban ugyanis diktálták a leveleket, ráadásul Pál keze eldurvulhatott a sátorkészítői munkától, ezért nehezére eshetett írni. A tűt áthúzni a vastag bőrön nem éppen kézkímélő munka. A Gal végén ezért olvassuk: Nézzétek csak, mekkora betűkkel írok nektek, a saját kezemmel. Az 1Tessz-t tehát végig diktálta, de még nem gondolt arra, hogy alá kéne írnia. Mivel azonban voltak olyan tesszalonikaiak, akik kétségbe vonták, hogy Pál írta, a 2Tessz végére már odakaparintotta durva kezével a kézjegyét, hogy a címzettek biztosak lehessenek benne, hogy tőle származik a levél.

3. Tartalom

Az 1. és a 2. levél tartalmilag rendkívül hasonló. A második levél gyakorlatilag megismétli az elsőt, jobban hangsúlyozva, hogy Jézus második eljövetele előtt a gonosz nagyon tevékeny lesz.

Az első levélben Pál először is megdicséri a tesszalonikai híveket hitükért, áldozatos szeretetükért és állhatatos reményükért, amelynek híre egész Görögországot bejárta. Utána rátér a problémákra: azoknak, akik olyan közelre várták Jézus második eljövetelét, hogy abbahagyták a munkát, a saját példáját hozza fel: amíg ott élt Tesszalonikában, maga is keményen dolgozott. Krisztus második eljövetelét úgy kell várni, hogy addig is Istennek tetsző életet kell élni. A 2. levélből származik a híres mondat: Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.

Azokat, akik szeretteik miatt aggódtak, akik meghaltak Jézus második eljövetele előtt, Pál azzal nyugtatja meg, hogy a végső napon mindenki fel fog támadni: először azok, akik már meghaltak, majd azok, akik még életben vannak.

4. Szövegelemzés:

a) Az elhunytak sorsa (1Tessz 4,13–18)

Nem akarjuk, testvérek, hogy az elhunytak felől tájékozatlanok legyetek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és föltámadt, akkor Isten azokat is, akik Jézusban hunytak el, vele együtt föltámasztja. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat.

Jézus feltámadása a bizonyíték arra, hogy az elhunytak is feltámadnak.

Jézusban elhunyni azt jelenti, hogy Jézusba vetett hittel elhunyni.

A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonazengésére az Úr maga száll le a mennyből, s először a Krisztusban elhunytak támadnak fel. Azután mi élők, akik megmaradtunk, a felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással.

Pál az apokaliptika műfaji eszközeivel írja le a világ végét, Jézus második eljövetelét: a főangyal kiált, Isten harsonája zúg és Jézus leszáll az égből. Ezután feltámadnak a halottak, és az élők elragadtatnak a mennybe.

Mindenkor az Úrral leszünk: az első hívek számára az volt a legfontosabb, hogy együtt lehetnek Jézussal, akit szerettek.

b) Óvás a tétlenségtől (2Tessz 3,6–13)

Urunk Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, hogy kerüljetek minden olyan testvért, aki rendetlen életet él, s nem követi, amit hagyományként tőlünk kapott. Tudjátok magatok is, hogy kell minket követni. Hiszen nem éltünk köztetek rendetlenül. Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy egyikteknek se legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna jogunk rá, hanem hogy példát adjunk nektek követésünkre.

A rendetlen életet élő testvérek abbahagyták a munkát. Ez alatt az idő alatt nyilván azok kenyerét ették, akik helyettük is dolgoztak.

Pál a saját példáját hozza fel: maga is keményen dolgozott Tesszalonikában, és nem fogadta el, hogy eltartsa a gyülekezet, mint Filippiben. A tesszalonikai testvérek szegényebbek voltak.

Amikor ugyanis nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk ugyanis, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk és buzdítjuk őket az Úr Jézus Krisztusban, hogy nyugodt munkával keressék kenyerüket. Ti pedig, testvérek, ne fáradjatok el a jócselekedetekben.

Aki nem dolgozott, a felszabadult időt sem használta fel hasznosan. Pál nyugodt munkára biztatja őket.

Spirituális megjegyzés

A tesszalonikai hívek nagyon elevenen várták Jézus második eljövetelét. Ebben nem a borzasztó világvégét látták, hanem azt, hogy együtt lehetnek a feltámadt Jézussal. Ezt az élő hitet, és azt, hogy nagy bizalommal és örömmel várjuk a Jézussal való találkozást, mi is eltanulhatjuk tőlük.

Hanganyag 1: https://drive.google.com/file/d/1uV9Ligxo4b4QpYvlxT9JO2T7NWo9gbnE/view?usp=drive_link

Hanganyag 2: https://drive.google.com/file/d/18D19jZOMDznsvY3AlFGvUcZiGEBWcPPW/view?usp=drive_link

Hanganyag 3: https://drive.google.com/file/d/1d9BjKTsAhR1uORpesnpYT1Yqlpxun2VT/view?usp=drive_link

A GALATÁKNAKÍRT LEVÉL

1. A keletkezés körülményei

Galácia római tartomány volt a mai Törökország középső területén, ahol ma Ankara, a főváros található (vö. Galataszaraj focicsapat). Lakói, a galaták kelták voltak, akik a Kr. előtti 3. században települtek ide a Pireneusok vidékéről. Diodorus Siculus (Kr. e. 80–20) így jellemezte őket:

Magas termetűek, izmosak, fehér bőrűek és szőkék. A nemesek borotválják az arcukat, de akkora bajuszt növesztenek, hogy eltakarja a szájukat. Következésképpen, amikor esznek, az étel beleragad a bajszukba, és amikor isznak, az ital mint valami szűrőn megy át a bajszukon. A viseletük feltűnő. Különböző színűre festett és hímzett ingeket hordanak, és térdnadrágot, valamint tarka zekét, amelyet a vállukon csat fog össze, és olyan anyagból van, amelynek mintáját apró, különböző színárnyalatú kockák alkotják.

Pál, Szilás és Timóteus a második missziós út során jutott el erre a területre. Nagy város itt nem volt, a falusias vidéken több közösséget is alapított. Pál a harmadik missziós útján újra meglátogatta a galatákat, „lelket öntött beléjük” (ApCsel 18,23), majd továbbutazott Efezusba. Ott kapta a hírt, hogy Palesztinából vagy Antióchiából zsidókeresztény térítők érkeztek Galáciába, akik azt tanítják, hogy a keresztség nem elég, zsidóvá is kell válni, körül kell metélkedni és meg kell tartani a törvényeket. A kereszténységhez tehát kettős ajtón vezet a bejutás, a körülmetélkedésen és a keresztségen át. Pálról pedig azt állították, hogy nem az apostoloktól kapta a küldetését, így nincs joga a térítéshez. Pált ezek a hírek kemény hangú, indulatos levél megírására késztették, amelyben például ilyen – nem túl udvarias – felkiáltással találkozunk: Ti ostoba galaták!

Pál a Galatáknak írt levelet Kr. u. 54-ben vethette papiruszra Efezusban, nem sokkal azután, hogy másodszorra járt Galáciában.

2. Tartalom és jellemzők

A Gal Szent Pál négy nagy levele közül (Róm, Gal, 1–2Kor) időrendben az első. Ahhoz hogy Pál a levél szerzője, semmi kétség sem fér.

a) Kitől van Pál küldetése? (1,1– 2,14) A zsidókeresztény térítők kétségbe vonták Pál küldetését. A levél első részében Pál erre azzal válaszol, hogy felidézi élete addigi eseményeit. Hangsúlyozza, hogy igaz ugyan, hogy küldetését nem az apostoloktól kapta, de ez nem számít, mert küldetése annál is magasabb helyről, magától a feltámadt Jézustól ered, aki a damaszkuszi úton megjelent neki. Ezután kifejti, hogy egyetértésben tevékenykedik a jeruzsálemi apostolokkal is, akik a „jeruzsálemi zsinaton” áldásukat adták missziójára a pogányok között.

b) A megigazulás. (2,15– 5,12) A zsidókeresztény térítők arra akarták rávenni a galatákat, hogy metélkedjenek körül és tartsák meg a mózesi törvényeket. A teológiai szakszó, amelyet itt Pál alkalmaz a megigazulás. Pál azt mondja, hogy Jézus kereszthalálával és feltámadásával megtisztított minket a bűntől, azaz megigazulttá, igazzá tett. A megigazuláshoz tehát nincs már szükség a Törvény megtartására, csak a Jézusban való hitre. Pál nagyon keményen fogalmaz: Ha ugyanis a Törvény által történik a megigazulás, Krisztus hiába halt meg (Gal 2,21). (A megigazulásról bővebben lesz szó a Római levélről szóló leckében, ahol Pál részletesebben fejti ki tanítását.)

c) A Törvény nevelőnk volt Krisztusig. (3,23–29) Ha a Jézusban való hit elég a megigazuláshoz, akkor felvetődik a kérdés, hogy mire volt jó a Törvény. Pál a következő hasonlatot mondja: a Törvény olyan mint egy nevelő, egy tanár, akinek a gyerek alá van rendelve, és akinek engedelmességgel tartozik. Aki hisz Jézusban, az viszont a tanuló alárendelt állapotából előlépett Isten fiának méltóságára. Nem tartozik tehát többé engedelmességgel a nevelőjének, a Törvénynek, hanem Isten fiának szabadságában élhet. Ezért kiáltja a címzetteknek nem túl udvariasan: Ti ostoba galaták! Hiszen oktalan az, aki újra aláveti magát a Törvénynek, amikor már teljesen szabad lett.

d) A megigazult életből fakadó cselekedetek. (5,13– 6,10) A következő probléma, hogyha az ember felszabadult a Törvény megtartása alól, mert Jézus kereszthalála megigazulttá tette, akkor vajon mindent szabad-e már tennie? Pál válaszát a befejező részben olvassuk. Pál szerint a megigazult embert a lélek cselekedetei jellemzik, amelyek szemben állnak a test cselekedeteivel. A lélek cselekedeteinek legfontosabb jellemzője, hogy szeretetből fakadnak. Ezért nem kell a megigazult embernek a Törvényre koncentrálnia, hiszen a Törvény nélkül is szeretetből cselekszik.

A Galatákhoz írt levélre tartalmilag nagyon hasonlít a Római levél azzal a különbséggel, hogy abban Pál türelmesebben és kifinomultabban fogalmazza meg a gondolatait, a zsidó néppel szemben pedig pozitívabb álláspontot képvisel. A Római levelet 3–6 évvel írta később a Galatánál.

3. Szövegelemzés:

a) A Törvény nevelőnk volt Krisztusig (3,23–29)

Mielőtt a hit elérkezett volna, a Törvény fogott össze és őrzött meg minket a hit számára, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. Így a Törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy a hit által igazuljunk meg. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól.	Amíg az ember kiskorú, nevelőre van szüksége. Ez volt az emberek számára a Törvény. Jézus megváltásával kikerültünk a Törvény fennhatósága alól.
*Isten fiai vagytok* ugyanis mindnyájan a Krisztus Jézusba vetett hit által. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra.	A Jézusban való hit által Isten fiainak méltóságára emelkedtünk, és nincs többé szükségünk a nevelőre, hanem a felnőtt ember szabadságában élhetünk.

b) A lélek szerinti élet (5,13–26)

Testvérek, ti szabadságra* vagytok hivatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.*	Miután Pál kifejtette, hogy annak, aki hisz, nem szükséges a Törvényt betartania, az a kérdés következik, hogy ebből a hitből milyen életforma következik. Pál válasza: egymás szolgálata szeretetben.
*Lélekben éljetek!* Akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen.	Pál itt két szakkifejezést használ: *lélek szerint* és *test szerint* élni.
A test cselekedetei nyilvánvalóak: paráznaság, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás s ezekhez hasonlók.	Pál ezután felsorolja a *test cselekedeteit, amely csupa rossz tett*. Közöttük is nagy számban fordulnak elő a felebarát ellen elkövetett vétkek.
A lélek gyümölcsei* viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.*	A *lélek gyümölcsei* csupa jó cselekedet vagy jó tulajdonság, amely a Jézusban való hit révén bontakozik ki bennünk.

Amikor Pál a testről és a lélekről beszél, azt nem úgy érti, hogy a lelkünk a személyiségünk jó része, a testünk pedig a rossz. Ez egy jelképes beszéd, hiszen a bálványimádás, a viszálykodás és az irigység talán inkább a lelkünk gyengeségéből fakad, mint a testünkből. És ahogy a test gyümölcseiben is jelen volt a lélek, a lélek gyümölcsei sem mentesek a testtől. Hiszen a szeretet, az öröm, a jóság, a szelídség a testi gesztusaink révén mutatkozik meg.

A galaták is és mi is feltesszük a kérdést: „Ha Jézus kereszthalála és feltámadása megigazulttá tett bennünket, akkor már mindent szabad-e tennünk”? Ez a kérdés azért merül fel, mert Jézus halálának és feltámadásának kegyelmét még nem éltük át a szívünkben. Egyelőre csak a fejünkben van, tudunk róla, de még nem érintette meg a szívünket. Abban a pillanatban, amikor átéljük, nem lesz már többet számunkra probléma, hogy hogyan éljünk. A megváltás kegyelme által megérintett szívünkből magától fognak teremni azok a jótettek, amelyeket Pál a lélek gyümölcseinek nevez.

Spirituális megjegyzés

A Galata levél fontos mondanivalója, hogy felnőtt módon éljünk a hitben. A Jézusban való hit ugyanis szabad és felnőtt emberré tett bennünket, Isten fiainak a méltósága a miénk. Azonban mindnyájan megtapasztaljuk azt is, hogy a hitünk nem lett rögtön felnőtt attól, hogy hiszünk Jézusban. A személyes hitünknek fejlődnie kell, és amíg egészen felnőtté nem válik nekünk is szükségünk van az erkölcsi törvényekre és parancsolatokra. Szent Benedek ezt így fogalmazza meg a Regulájában. (Ekkor a szerzetes a parancsolatok megtartása után) ...eljut Istennek arra a szeretetére, amely kizárja a félelmet. Amit eddig nem egészen félelem nélkül tartott meg, most minden fáradság nélkül kezdi teljesíteni; már nem a pokol félelméből, hanem Krisztus szeretetéből. A gyermeki hitet még a félelem és a kényszernek való engedelmesség jellemzi, a felnőtt hitet pedig a szabadság és a szeretet. Isten arra hív mindnyájunkat, hogy a parancsoknak alávetett gyermeik hitből kinőve felfedezzük a Jézusban való hit szabadságát.

A FILIPPIEKNEK ÍRT LEVÉL

1. A város

Filippi városa Makedónia tartomány második legfontosabb városa volt Tesszalonika után. II. Fülöp, Nagy Sándor apja alapította és magáról nevezte el. 15 km-re feküdt az Égei-tengertől a Via Egnatia mentén, amely összekötötte a birodalom nyugati és keleti felét. Filippi városa arról lett híres, hogy Kr. e. 42-ben Marcus Antonius és Octavianus csapatai itt győzték le a Iulius Caesart megölő Brutus és Cassius hadait. Octavianus hálából a várost megnagyobbíttatta, előjogokat adott neki és nagy számú római veteránt telepített le a városban. Amikor Pál ide érkezett, Filippiben egyformán talált görögöket, zsidókat és rómaiakat.

2. A keresztény közösség megalapítása (ApCsel 16,9–40)

Pál először a második missziós útján látogatta meg a várost. Troászban (Kis-Ázsia) álmában egy makedón férfi jelent meg neki, és Filippibe hívta. Pál engedelmeskedett a hívásnak, hajóra ült és átkelt Európába. A filippi közösség volt az első, amelyet Európában alapított. A zsidóknak itt nem volt zsinagógájuk, hanem a folyóparton jöttek össze imádkozni. Pál csatlakozott hozzájuk. Az elsők között tért meg Lídia, egy gazdag bíborárus asszony, aki a házába fogadta Pált. Ettől kezdve Lídia háza lett a keresztény közösség gyülekező helye. Úgy tűnik, hogy a filippi közösséget három asszony, Lídia, Evódia és Szintiche vezette.

Pált azonban hamarosan kiutasították a városból. Egy tekintélyes embernek volt egy rabszolgája, aki jövendöléseivel nagy hasznot hajtott gazdáinak. Mivel a lány egyre bosszantotta Pált, ő kiűzte belőle az ördögöt. A jövendölések így abbamaradtak, a lány gazdája pedig feljelentette Pált és Szilást rendzavarásért. Amikor a börtönben voltak, egy földrengés hatására kinyílt a cellájuk ajtaja. Amikor a börtönőr döbbenten látta, hogy nem szöktek meg, beszélgetésbe elegyedett velük, és hamarosan megtért egész családjával. Pálnak azonban el kellett hagynia a várost. A Via Egnatián nyugat felé indult Tesszalonikába.

3. A Filippi levél keletkezésének körülményei

A Filippi levelet a Kolosszeivel, a Filemonnal és az Efezusival együtt fogságban írta Pál. Ezeket röviden fogság-leveleknek nevezzük. Ez a fogság valószínűleg a harmadik missziós út során Efezusban érte Pált. A levelet nem sokkal azután írhatta, hogy elküldte a galatáknak szólót. Az ApCselben azt olvassuk, hogy Pál ellen komoly felkelést szított Efezusban Demetriosz az ezüstműves, mivel Pál térítő tevékenysége folytán csökkent a kereslet az Artemisz-templomot ábrázoló szobrocskái iránt. Talán ez a felkelés juttathatta Pált a börtönbe.

A levél megírására több oka is volt. Megérkezett Filippiből Efezusba Epafroditosz a filippi hívek adományával, amelyet Pálnak gyűjtöttek. Pál meg akarta köszönni az adományt, egyben meg akarta nyugtatni a filippieket Epafroditosz egészségi állapota felől, aki Efezusban súlyos beteg lett, és nem tudott visszatérni Filippibe. Harmadrészt pedig meg akarta békíteni egymással Evódiát és Szintichét, akik vetélkedtek egymással a közösség vezetéséért.

4. Tartalom és jellemzők

a) A Filippieknek írt levél Pál egyik legszemélyesebb, legközvetlenebb hangú írása, amelyben szeretet, öröm és hála tükröződik. A levél újra és újra visszatérő témája az öröm: Örvendjetek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom: örvendjetek! Advent harmadik vasárnapja, az öröm vasárnapja. Latinul Gaudete vasárnapnak szoktuk hívni. Kezdőénekének latin kezdőszava a Filippi levélből származik: Örvendjetek!

b) A levél másik fontos gondolata a Galatához hasonlóan az óvás azoktól a zsidókeresztény misszionáriusoktól, akik mindenkinek kötelezővé akarták tenni a körülmetélkedést. Pál úgy tűnik, hogy hihetetlenül haragudott rájuk, mert kutyáknak és megcsonkítottaknak nevezi őket. Saját életét hozza fel példának: mint zsidót őt is körülmetélték a nyolcadik napon, és buzgó farizeusként maga is sokáig megtartotta a Törvényt. De, amit egykor előnynek tekintett, azt most inkább akadálynak tartja, mert zavarja a Krisztusra való teljes ráhagyatkozásban.

c) A harmadik fontos téma a vetélkedők megbékítése. Pál azt javasolja nekik, hogy tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Majd pedig Krisztust hozza fel példának, aki bár Isten volt, emberi alakot öltött, és mindenben engedelmes volt az Atyának. (Bővebben lásd a szövegel.)

3. Szövegelemzés: Krisztus példája (2,5–11)

A következő szöveget úgy hívjuk, hogy a Filippi levél Krisztus-himnusza. Egy őskeresztény költeményről van szó, amelyet nem Pál írt, hanem átvett a liturgiából. Talán már a filippi hívek is ismerték és imádkozták, Pál ezért mint általuk is ismert szövegre hivatkozhat. Jézust állítja például a vetélkedő filippiek elé:

Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt.	Felszólítás a vetélkedő filippi híveknek.
Ő, isteni mivoltában nem ragaszkodott ahhoz, hogy Istennel egyenlő, hanem kiüresítette önmagát, a szolga alakját öltötte magára, az emberekhez lett hasonló, úgy jelent meg köztünk, mint ember.	A Fiú, a második isteni személy, kezdetben az Atyánál volt, majd emberré lett. A himnusz ezt önkiüresítésnek nevezi, a megtestesülést pedig a szolga alakja fölvételének.
*Lealacsonyította magát*, engedelmes lett értünk a halálig, mégpedig a kereszthalálig.	Az önkiüresítés szinonimája a lealacsonyodás. A Fiú nemcsak ember lett, hanem még lejjebb ment: emberként vállalta a halált, és abból is az egyik legborzalmasabbat: a kereszthalált.
Ezért felmagasztalta őt az Isten, és olyan nevet adott néki, amely fölségesebb minden névnél, hogy minden térd meghajoljon Jézus nevére az égben, a földön és az alvilágban, és az Atyaisten dicsőségére vallja meg minden nyelv, hogy Jézus Krisztus az Úr.	Miután a leszállás a kereszthalállal elérkezett a legalacsonyabb pontjára, elkezdődik a felfelé való emelkedés: Isten alázatosságáért a feltámadásban felmagasztalta, dicsővé tette őt. A feltámadás által minden teremtmény – a himnusz nem akar véletlenül se kihagyni senkit, ezért ünnepélyesen felsorolja, hogy: égi, földi, alvilági – számára egyértelmű lett, hogy Jézus az Úr. Az Úr (görögül Küriosz) megszólítás pedig csak Istennek jár.

Hanganyag 1: https://drive.google.com/file/d/1Cn4kg-oT2qV_UJhB24S6ev4wlpKr8Qi2/view?usp=drive_link

Hanganyag 2: https://drive.google.com/file/d/1Cn4kg-oT2qV_UJhB24S6ev4wlpKr8Qi2/view?usp=drive_link

A TITUSZNAK ÍRT LEVÉL

1. Titusz személye

Titusz Pál apostol segítőtársa és kísérője volt, talán már az első missziós úttól kezdve. Pogány szülőktől származott. Pál magával vitte a jeruzsálemi zsinatra, talán hogy személyén keresztül mutassa be, milyen sikerrel járt tevékenysége a pogányok között. A második missziós úton Pál önálló küldetést adott neki, ő vitte a később elveszett „könnyek levelét” Korintusba, majd ő szervezte meg a korintusiak között a jeruzsálemieknek szánt gyűjtést. A Titusznak írt levélben úgy jelenik meg, mint Kréta püspöke, akinek feladata a krétai egyházközségek megszervezése.

2. A levél

A Titusznak írt levelet a címzés szerint Pál írta segítőtársának. Azonban a benne kirajzolódó egyházkép, a krétai egyházközségeket megszervező püspök, aki az egyházak élére presbitereket állít, az 1. század utolsó évtizedére jellemző. Ekkor Pál már nem élt. Ma a szakértők egyetértenek abban, hogy a szerző Pál apostolnak valamelyik tanítványa volt, aki Pál apostol nevével akart tekintélyt biztosítani a levélnek. A levélben az Egyház a későbbiekben – valószínű, hogy nemcsak a Pálra való hivatkozás miatt – felfedezte a Szentlélek sugalmazását, és kánoninak fogadta el.

A levél fő témái:

a) a krétai egyházközségek megszervezése:

Azért hagytalak Krétán, hogy elintézd, ami még hátramaradt, s városról városra egyházi elöljárókat rendelj, amint meghagytam neked.

b) a krétaiak megfegyelmezése:

Egyik krétai, saját prófétájuk azt mondta: „A krétai örök hazudozó, gonosz fenevad és falánk naplopó.” Ez a tanúságtétel igaz.

3. Szövegelemzés: Isten üdvözítő szeretete (Tit 3,3–7)

Egykor mi magunk is oktalanok, hitetlenek és tévelygők voltunk, mindenféle vágynak és gyönyörnek éltünk, gonoszságunkban és irigykedésünkben utálatra méltóak voltunk és gyűlöltük egymást.

A keresztség előtti életünkben nincs semmi dicsekvésre méltó.

Mikor azonban megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket – nem a mi igaz cselekedeteinkért, hanem irgalmassága miatt – az újjászületés és megújulás fürdőjében, amelyben a Szentlélek működik, akit bőven árasztott ránk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által. Kegyelméből megigazulva reménybeli örökösei vagyunk az örök életnek.

Isten jósága és emberszeretete Jézusban jelent meg.

Az újjászületés és megújulás fürdője a keresztség.

A megigazulás Pál kedves teológiai fogalma. Nem jócselekedeteink révén leszünk igazak Isten előtt, hanem kegyelme által.

Isten szeretete Jézus által lett nyilvánvaló a számunkra. Jézus elküldte a Szentlelket, akiben a keresztségben részesülünk. Így kaptuk a megigazulást, amely nem jócselekedeteinkből származik, hanem Isten kegyelméből.

A rendkívül tömör szöveg kulcsfogalmai: Isten szeretete – Jézus – Szentlélek – keresztség – kegyelem – megigazulás. Ugyanarról van tehát szó, mint Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelében: mindenki bűnös, de Isten irgalmas szeretete megment minket. Ennek a szentsége a keresztség. A szerző, Pál egy tanítványa, két-három mondatba sűrítve, költői módon fogalmazza meg azt, amit Pál 16 fejezetben mondott el a rómaiaknak.

A TIMÓTEUSNAK ÍRT 1. ÉS 2. LEVÉL

1. Timóteus személye

Timóteus zsidó anyától, Eunikétől származott, apja viszont pogány volt. Lisztrában született. Pállal annak első missziós útja során találkozott Lisztrában. Ekkor Timóteus még ifjú ember volt. Pál második útján maga mellé vette munkatársnak, viszont – hogy a zsidók jobban elfogadják – körülmetéltette. Ezután végig Pállal volt missziós útjai során. Pál önálló küldetéssel küldte Korintusba, Filippibe és Tesszalonikába. Neve ott szerepel Pál szinte mindegyik levelében, mint legközelebbi munkatársa.

A hagyomány szerint Timóteus a későbbiekben Efezus első püspöke lett, és mártírhalállal fejezte be életét.

2. A 2Tim

A Timóteusnak írt két levél hitelességéről megoszlanak a vélemények. A 2Tim-ről jobban elképzelhető, hogy Páltól származik. Az 1Tim-et valószínűleg több évtizeddel Pál halála után írta egy tanítványa az 1Tim stílusában.

A 2Tim-et Pál fogságból írta. Ez a fogság már valószínűleg élete végén érte Rómában. Az idősödő Pál úgy érzi, hogy küldetését befejezte, és könnyű szívvel várja a halált, azaz a Jézussal való találkozást:

Én ugyanis nemsokára áldozatul esem, s közel van már elköltözésem ideje. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró.

A levél indítéka kettős. Egyrészt magához hívja Timóteust Rómába, ahol úgy tűnik, hogy – talán az üldözés veszélyei miatt – a római keresztények magára hagyták Pált. A másik pedig Timóteus buzdítása. Úgy tűnik, hogy Timóteus nagyszerű bizalmas embere volt Pálnak, akivel minden gondját megoszthatta. Amikor viszont Timóteusnak egyedül kellett szembenéznie az efezusi egyházközség gondjaival, inába szállt a bátorsága. A nagyhangú és veszekedős efezusiak között a finom lelkű Timóteus inkább visszahúzódott az igehirdetéstől, mintsem hogy véget nem érő vitákba bonyolódott volna. Pál ezért írja neki:

Szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.

Máshol pedig így ír:

Kérve-kérlek Istenre s Krisztus Jézusra, aki ítélni fog eleveneket és holtakat, az ő eljövetelére és országára: Hirdesd a igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel!

A levél tartalma: egyrészt a félénk Timóteus buzdítása Isten igéjének hirdetésére, másrészt felhívás a tévtanítókkal szembeni küzdelemre, akik azt állították, hogy már megtörtént a feltámadás, és ezzel sok keresztényt megzavartak. A levél különösen szép része a következő himnikus szakasz:

Ne feledd, hogy Krisztuson nem vett erőt a halál… Igaz beszéd ez: ha vele halunk, vele élni fogunk, ha vele tűrünk, vele uralomra jutunk.

3. Az 1Tim

A Timóteusnak írt első levelet Pál egyik tanítványa írhatta az 1. század végén, azaz kb. 40 évvel a 2Tim után. Az 1Tim-ben ugyanis püspökökről, presbiterekről és diakónusokról olvasunk, tehát egy olyan kialakult egyházközségi struktúráról, amely Pál életében még nem jött létre. Számunkra meg nem engedhető módon – azonban az ókorban meglehetősen elterjedten – a szerző mesterének nevében ír levelet, ezzel biztosít neki tekintélyt. Az egyház a levelet később olvasva felismerte benne, hogy az író munkáját a Szentlélek kísérte, ezért bevette a sugalmazott iratok közé.

Az 1Tim témái:

A püspök: ebben a időben még nem az egyházmegyének, hanem a hívő közösségnek a vezetője. A levél a következőket kívánja meg tőle:

A püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie.

Az ősegyház idején tehát a püspök családos ember, és ugyanakkor a keresztény közösség vezetője. Még a negyedik században is a nép választja őket (pl. Szt. Ambrust vagy Szt. Mártont közfelkiáltással választották meg).

A diakónusok. Ma a diakonátus a papi rend első fokozata. Azaz minden pap, mielőtt pappá lenne szentelve, kb. egy évig diakónus. Van azonban állandó diakonátus is. Aki állandó diakónus kíván lenni, az lehet nős ember. A diakónusok ma a plébánosok segítői. Temethetnek, hitoktathatnak, az eukarisztiát elvihetik a betegeknek, a liturgián evangéliumot olvashatnak és prédikálhatnak. Az ősegyházban a diakónusok a püspök segítői voltak. Az 1Tim tőlük is azt várja el, mint a püspöktől, hogy egyszer nősültek, megbízhatóak és erkölcsösek legyenek. Feladatuk elsősorban nem az igehirdetés, hanem a gyakorlati dolgok, pl. a szegényekkel való törődés volt.

A presbiterek. A görög preszbüterosz szó idősebbet jelent. Ebből lett (a latin presbyterus-on át a protestánsoknál a presbiter, illetve az olasz prete, a francia prêtre, az angol priest és a német priester, tehát magyarul) a pap. A presbiterek tehát a mai papok elődei. Már az 1Tim-ben látjuk, hogy hivatalukat a püspök kézrátétele által kapták, amely ma is a papszentelés lényegi eleme. Feladatuk a püspök segítése volt főleg az igehirdetésben és a tanításban. Általában többes számban szerepelnek, azaz a püspököt a presbiterek és a diakónusok testülete vette körül.

Az özvegyek. Az ókorban az özvegyekről való gondoskodás külön gondot jelentett, hiszen a nőknek nem volt kenyérkereseti lehetősége. Ha egy nőnek meghalt a férje, és nem voltak gyerekei, gyakran szegénysorba süllyedt, és a városnak kellett eltartani. A keresztények ezért nagyon számon tartották az özvegyeket, és nagy figyelemmel gondoskodtak róluk. Az 1Tim-ből azt is láthatjuk, hogy előfordult, hogy 2–3 keresztény özvegy összeköltözött és közös háztartásban élt. A levél azonban figyelmezteti is őket, hogy ne sokat pletykáljanak, és ha fiatalon özvegyültek meg, jobb ha újra férjhez mennek, nehogy erőt vegyen rajtuk az érzéki vágy.

A RÓMAIAKHOZ ÍRT LEVÉL

1. Keletkezés

Pál csak elvétve írt levelet olyan közösségnek, amelyet nem maga alapított. A Róm írásakor Pál még nem járt Rómában, és a római közösségből is csak néhány embert ismert, akikkel korábban Görögországban találkozott (pl. Aquila és Prisca). Őket üdvözli is a levél végén (16. fej.). A levél megírásának apropója az volt, hogy meg akarta látogatni a római egyházat, és onnan akart továbbutazni Hispániába. A harmadik missziós út végére úgy ítélete meg, hogy az általa keleten alapított egyházak már megállnak a saját lábukon. Az evangélium hirdetését a birodalom nyugati felében akarta folytatni.

Mivel nem akad már tennivalóm ezen a vidéken, s már több éve készülök hozzátok, remélem, hogy átkelek Hispániába, átutazóban láthatlak titeket, és útbaigazítást kaphatok tőletek. Előbb azonban ki akarom pihenni magamat köztetek. Most Jeruzsálembe indulok a szentek szolgálatára. Makedónia és Achája jónak látta, hogy gyűjtést rendezzen a jeruzsálemi szegény hívek javára. (Róm 15,22–26)

A levelet Korintusban írta, harmadik missziós útja végén, 56 és 59 között. Innen Jeruzsálembe indult az egyházak gyűjtésével, és utána akart Rómába menni. Jeruzsálemben azonban letartóztatták, és csak három évvel később jutott el Rómába fogolyként.

2. Tartalom

Ez a leghosszabb újszövetségi levél, és az egyetlen, amelyben Pál nem valamilyen konkrét problémára válaszol, hanem szabadon fejti ki gondolatait. Inkább teológiai értekezés, mint levél. Fő témája a megigazulás. Pál valószínűleg azért írta ezt a levelet, hogy tisztázza teológiai álláspontját a megigazulással és a mózesi törvénnyel kapcsolatban. Talán attól félt, hogy Rómába is eljutottak Jakab hívei, és a római keresztények negatív előítéletekkel várták érkezését, ha torzítva jutott el hozzájuk a tanítása.

I. 1–8. fej.: Bűn és megigazulás

a) A megigazulás fogalma

Ahhoz, hogy a megigazulás fogalmát megértsük, vissza kell mennünk az Ószövetség idejébe. A zsidó vallásban a mózesi törvény megtartásával és a bűnök bocsánatáért bemutatott állatáldozatokkal lehetett a bűnöktől megtisztulni. A papok állatáldozatokat mutattak be a saját bűneikért és a nép bűneiért. Ezek az áldozatok azonban nem voltak tökéletesek, nem tudták teljesen eltörölni a bűnöket, nem tudták teljesen kiengesztelni, kibékíteni a bűnök miatt „haragvó Istent”; ezért újra meg újra meg kellett ismételni őket. Pál azt írja: Jézust, húsvéti bárányunkat megölték. Jézus keresztáldozata helyettesítette az állatáldozatokat, és a bűnöket, amelyeket az állatáldozatok nem tudtak teljesen kiengesztelni, tökéletesen eltörölte. Istent végérvényesen kibékítette az emberekkel.

b) Mindenki bűnös, de Jézus kereszthalála mindenkit megtisztított

Pál tudta, hogy a római közösség nagyobb része zsidókeresztény, kisebb része pogánykeresztény volt. Ezért érvelését azzal kezdi, hogy a zsidók és a pogányok egyaránt bűnösök. A zsidók azért, mert Isten törvényt adott nekik Mózes által, de ők ezt a Törvényt nem tartották meg. Pál szerint azonban a pogányok is bűnösök, mert ők nem kaptak ugyan írott törvényt Istentől, de mindenkinek a lelkiismerete megmondja, hogy mi a a helyes. Ezt az erkölcstan természettörvénynek hívja: az ember természetétől fogva tudja, hogy mi a jó, és mit kell tennie. A pogányok pedig ezt a természettörvényt nem tartották meg.

Pál tehát úgy érvel, hogy a zsidók és a pogányok egyaránt a bűn rabságában élnek. Saját erejükből, akár a Törvény megtartásával, akár állatáldozatok bemutatásával, nem képesek igazzá tenni magukat Isten előtt. Jézus kereszthalála azonban eltörölte a bűnt. A megigazuláshoz csak arra van szükség, hogy akár pogány, akár zsidó valaki, higgyen Jézus Krisztusban és kereszthalálának megtisztító erejében. Pál számára ez az evangélium, Jézus Krisztus jó híre: minden ember megszabadult a Törvény megtartásának terhétől, és Jézus Krisztus által Istentől ingyen kapja a megigazulást. Pál válasza tehát azoknak, akik a Törvény megtartására akarták kényszeríteni a keresztényeket: a Törvény fölösleges lett, csak a Jézus Krisztusba vetett hit számít.

II. 9–11. fej.: Izrael sorsa

Ezután még fennmarad a kérdés, hogy mi a zsidó nép további sorsa. Pál azt mondja, hogy Isten kiválasztotta Izraelt, és nem vonja vissza ezt a kiválasztást, bár Izrael nem ismerte fel és nem is ismeri el Jézus Krisztust. Pál úgy érvel, hogy ez az elutasítás új és mély értelmet kapott: megnyitotta az Istenhez vezető utat a pogányok számára. S az idők végén – ez Isten tervének a titka – Izrael is meg fog térni Istenhez.

III. 12–15. fej.: A megigazult életből fakadó cselekedetek

Könnyen félre lehet érteni, hogy Krisztus halála megszabadított minket a Törvény megtartásának terhétől és szabaddá tett bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy mivel Jézus már eltörölte a bűnt, bármit megtehetünk, ami csak eszünkbe jut. Azt az embert, aki hisz Jézus Krisztusban, és átélte bűneinek mélységét s az abból való megváltást, a szeretetből fakadó cselekedetek jellemzik. A hívő embert tehát nem jellemzi sem a törvény görcsös megtartása, sem az erkölcsi szabadosság, hanem a hitből fakadó szeretet.

3. Szövegelemzés: Izrael a nemes olajfa (11. fej.)

A zsidók többsége nem ismerte fel, hogy Jézus a Messiás. Az első keresztény nemzedékben, ahol sok volt a zsidókeresztény – akiknek talán szülei, testvérei, barátai is voltak, akik nem hittek Jézusban –, sokaknak problémát jelentett, hogy Isten elvetette-e azokat, akik nem fogadták el Jézust. Pál erre a 11. fejezetben válaszol: Isten nem vetette el azt a népet, amelyet először választott. A zsidók hitetlenségének az az értelme, hogy mivel nem fogadták el Jézust, így megnyílt az út az üdvösségre a pogányok előtt.

Pál a zsidók és a keresztények kapcsolatát egy gazdálkodásból vett hasonlattal, a beoltással szemlélteti. Ha egy vad fának az ágát ferdén lemetszik, és a törzsre egy nemes fa ágát kötözik, azon az ágon nem vad, hanem jó gyümölcs terem. Így lehet egy vad fát nemesíteni. Pál, hogy a hasonlatot ki tudja bontatni, megfordítja a dolgot: nála a gyökér és a törzs a nemes fa, amelybe vad ágakat oltanak be, és ezeken a vad ágakon jó gyümölcs terem. A zsidó nép a nemes olajfa gyökere és törzse. A pogányok a vad olajágak, amelyeket beoltottak a nemes tőbe. Az ágak jó gyümölcsöt hoznak, de csak a nemes tőnek és gyökérnek köszönhetően. A keresztények tehát nem dicsekedhetnek a zsidók rovására, hiszen hitük gyökere a zsidóság. Pál szerint a most Jézust el nem fogadó zsidókat Isten lemetszi a nemes törzsről, de ha megtérnek, őket is újra beoltja. Pál víziójában az idők végén minden pogány megtér, és ekkor Izrael is meg fog térni.

A fejezet Isten mindentudásának és kifürkészhetetlen bölcsességének magasztalásával zárul:

Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!

Milyen megfoghatatlanok ítéletei, milyen kifürkészhetetlenek útjai!

Vajon ki látta az Úr gondolatait, és tanácsot ki adott neki?

4. Spirituális következtetések

Pálnak a bűnről és a megigazulásól szóló gondolatai a kereszténység lényegéhez vezetnek bennünket, a húsvét titkához. Minden keresztény a húsvéti élményre kapott meghívást. Miben is áll a húsvét titka?

Mindnyájan bűnös emberek vagyunk, a magunk erejéből kárhozatra méltók, de Jézus kereszthalála által Isten megbocsátott nekünk. A kereszténységet lehet ugyan kívülről, hideg fejjel szemlélni, de ha komolyan vesszük, egész életünk odaadását kívánja. Ez jelenik meg Péter apostol pünkösdi beszédében is: Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek (ApCsel 2,36). Nem azt mondja nekik, hogy valaki mások megölték Jézust, ti pedig távoli szemlélői vagytok mindennek. Nem! Ők is, mi is ott vagyunk az események közepében: Jézus miattunk halt meg, de miattunk is támadt föl.

Ennek az átélése nagyon nehéz, talán a legnehezebb dolog, amelyre a lelki életben vállalkozhatunk. Ösztönösen félünk a bűneinktől, lelkünk sötét mélységeitől, és próbáljuk azt elrejteni, letagadni magunk és Isten elől. Azonban ha nem szállunk le bűneink mélységeibe, nem élhetjük át Jézus feltámadásának erejét, azt hogy a feltámadás fénye, Isten megbocsátó szeretete megvilágítja lelkünk sötét zugait. Tegyük hozzá ehhez az egyház és a szerzetesség tapasztalatát, amelyek szeretnének minket elvezetni Jézus húsvétjának és saját húsvétunknak az átéléséhez: ehhez a lelki kalandhoz szükségünk van egy hívő közösségnek vagy egy lelkiatyának a segítségére, aki elkísér minket ezen az úton, és aki szerető jelenlétével akkor is mellettünk van, amikor leszállunk bűneink sötétjébe. A lelkiatya szerető jelenlétével Isten velünk lévő jóságának a megtestesítője és életünk húsvétjának a tanúja.

A húsvéti titok szentsége a keresztség, amelynek a szertartását régen alámerítéssel végezték. A bűnök közé való alászállást az alámerülés, a bűnökből való feltámadást a vízből való feljövetel jelképezte. És az sem véletlen, hogy mivel a bűnökből való feltámadás Jézus feltámadásának erejében történik, régen a keresztség szertartását minden évben csak egyetlen napon, húsvét vigíliáján végezték, azon az éjszakán, amikor Jézus feltámadását ünnepeljük.

Hanganyag 1: https://drive.google.com/file/d/1BgyWaL5xVUnfQ-7Zj-eMCX4uDqttKlTw/view?usp=drive_link

Hanganyag 2: https://drive.google.com/file/d/1NvTBb5VZ39mGU5Rk_mwz0ZwV59fYb2H-/view?usp=drive_link

Hanganyag 3: https://drive.google.com/file/d/1tgRDJYNMIysQE4_6iZI_42PB4k7lmopH/view?usp=drive_link

Hanganyag 4: https://drive.google.com/file/d/1qR_f5iwPx0sdAesXWZPpqfXhIAY5FgqA/view?usp=drive_link

A KOLOSSZEIEKNEK ÍRT LEVÉL

1. Kolossze és a kolosszei gyülekezet

Kolossze Kis-Ázsiában volt található, az Égei-tengerhez közel, Efezustól néhány napi járóföldre a Lükosz folyó partján. A két várost fontos kereskedelmi útvonal, a „Közös út” kötötte össze. A kolosszeiek juhtenyésztésből és festékgyártásból éltek. Az itteni juhoknak ciklámenlila és szurokfekete gyapja volt. Sztrabón ezt írta róluk:

A Lükosz folyó vidékén olyan kitűnő fajtájú juhot tenyésztenek, amely felülmúlja a milétoszit, nemcsak gyapjának selymes tapintását, hanem hollófekete színét tekintve is, így a laodiceaiakat komoly jövedelemhez juttatja a juhtenyésztés, akárcsak a szomszédos kolosszeieket a festék, amely ugyanezt a nevet viseli.

Pál azt írja a levél elején, hogy a kolosszeiek személyesen nem ismerik őt. A keresztény közösséget ugyanis nem Pál alapította, hanem Epafrász, aki Pál kolosszei származású tanítványa volt. Kolosszei volt Filemon és Onezimosz is, akik a Filemonhoz írt levél főszereplői. A kolosszei hívek szoros kapcsolatot tarthattak fenn a két szomszédos gyülekezettel, Laodiceával és Hierapolisszal, mivel Pál azt kéri a levél végén, hogy vigyék el oda is a levelét, és ott is olvassák föl. A laodiceai közösség szerepel a Jelenések könyvében is.

2. A levél keletkezésének körülményei

Pál a kolosszeieknek írt levelet efezusi fogsága alatt írhatta, nem sokkal a filippieknek írt levél után. Epafrász meglátogatta őt a fogságban és beszámolt a közösségben felmerült problémákról. Kiderült, hogy teológiailag nem elég felkészült, hogy a Kolosszéban felmerült problémát megoldja. Ezért írta Pál a levelet egy olyan közösségnek, amelyet nem ő alapított.

3. A levél tartalma

Kolosszéban tévtanítók bukkantak fel, akik valamilyen zsidó misztikus irányzatnak lehettek a képviselői. Azt tanították, hogy böjttel és a zsidó ünnepek megtartásával az ember extatikus magasságokba emelkedhet és látomásokat láthat. Erre utal Pál, amikor azt írja:

Senki ne ítéljen meg tehát titeket étel-ital dolgában, s ünnepre, újholdra vagy szombatra vonatkozó dolgokban. Senki se mondjon titeket méltatlanoknak a jutalomra, főleg az nem, aki alázatoskodásban s az angyalok tiszteletében tetszeleg magának, aki látomásokkal hivalkodik.

Az étel-ital nyilván arra utal, hogy a zsidókeresztény tévtanítók be akarták tartatni a kolosszei testvérekkel a kóser étkezési szokásokat. Az ünnepek, újholdak és a szombat a zsidó ünnepek megtartására vonatkozik. Azzal szédítették a kolosszeieket, hogy aki ezeket megtartja, az látomásokban részesedik.

A kolosszei közösség másik problémája Jézus személyével volt összefüggésben. A kolosszei testvérek Jézust olyan magasságokba emelték – az angyalok és fejedelemségek fölé –, hogy elsikkadt a földi Jézus személye, aki a kereszten szenvedett és meghalt. Mivel a kolosszeiek szerettek zsoltárokat és himnuszokat énekelni a liturgián, Szent Pál is egy himnuszt küldött nekik, amely a levél 1. fejezetében olvasható. Ez a Kolosszei levél Krisztus-himnusza.

4. Szövegelemzés: A Kolosszei levél Krisztus-himnusza (Kol 1,12–20)

Adjunk hálát örömmel az Atyának, aki a szentek sorsára méltatott minket a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába.

A himnusz ünnepélyes bevezetése: felszólítás az Atyának való hálaadásra.

Benne van vére által szerzett megváltásunk, minden bűnünk bocsánata. A láthatatlan Isten képmása Ő, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent égen s földön, a láthatatlanokat és a láthatókat, trónusokat és uralmakat, fejedelemségeket és hatalmakat, mindent általa és érte teremtett. Mindennél előbb van Ő, benne áll fönn minden.

Utalás a Pál számára nagyon fontos momentumra, Jézus szenvedésére.

Jézus minden teremtmény, fejedelemség és hatalom fölött áll. A kolosszeieknek fontosak voltak az égi hatalmasságok: pl. az angyalok. Jézus rajtuk is uralkodik.

Ő a feje a testnek, Egyházának, Ő a kezdet, elsőszülött a holtak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenekben. Úgy tetszett az Atyának, hogy az egész teljesség benne lakjék, és általa békítsen ki magával mindent. Keresztjén kiontott vére árán békességet szerzett a földön s az égben mindeneknek.

Pál egyházképe: az egyház test, amelynek Krisztus a feje.

A himnusz Jézus keresztáldozatára való emlékezéssel fejeződik be.

A himnuszban egyaránt megtaláljuk a kolosszeieknek kedves gondolatokat az angyalokon és égi hatalmasságokon uralkodó Krisztusról, és Pál teológiájának legfontosabb mondatait, amelyek lehoznak bennünket a magasságból Jézus földi szenvedésének szintjére: Keresztjén kiontott vére árán békességet szerzett a földön s az égben mindeneknek. Vannak akik azt mondják, hogy a Jézus halálára vonatkozó mondatokat Pál illesztette a himnuszba.

A himnusz másik fontos gondolata a test hasonlata az egyházra vonatkoztatva. Az egyház test, amelynek különböző tagjai vannak, azaz a hívőknek más és más a feladatuk az egyházban, de mégis mindnyájan – különbözőségük ellenére – egy testet alkotnak. A testnek a feje pedig maga Krisztus, aki ily módon az egységet biztosítja, illetve „ő az ész”, azaz a test irányítója.

Hanganyag 1: https://drive.google.com/file/d/1relY0km0Z1IffnlDiYpxoTsm70u55e48/view?usp=drive_link

Hanganyag 2: https://drive.google.com/file/d/1UQmzYawhK-BLNr5bexLIg5IZPIMDB2KT/view?usp=drive_link

AZ EFEZUSIAKNAK ÍRT LEVÉL

1. Efezus városa

Efezus az ókori világ öt legnagyobb városa közé tartozott 200000 lakosával. Ázsia provincia (más néven Kis-Ázsia) legvirágzóbb városa volt, virágzóbb, mint a főváros, Pergamon. Efezus gyönyörű helyen feküdt, a hegyvidék és az Égei-tenger találkozásánál elnyúló lejtőkön. Ehhez járult még nagyszerű kikötője, amelyben a legnagyobb hajók is kiköthettek. Az 1. században, amikor a kereszténység elérte a várost, Artemisz istennő temploma miatt volt rendkívül népszerű. E templom az ókori világ hét csodája közé tartozott. 150 m hosszú és 70 m széles volt, az épületet kb. 150 db 20 m magas oszlop tartotta. A legenda szerint mindegyik egy király ajándéka volt. 66 sorban 24000 ülőhely várta a zarándokokat. Artemisz tiszteletét a rómaiak is átvették, és Dianaként tisztelték. Artemisz istennő efezusi szobráról azt tartották, hogy az égből szállt le. Fekete fából készült, felső testét emlők borították, s így megtermékenyítő és tápláló istennőként tisztelték. Alsó testét sok állatfej takarta, arra utalva, hogy az állatvilág istennője is. Múmiaszerű arca arannyal volt befedve.

Az Artemisz-kultusz szinte az egész városnak megélhetést biztosított. A templom pénzmegőrzéssel is foglalkozott: az akkori világ legnagyobb bankjának tartották. A kézművesek rengeteg szoborral és emléktárggyal várták a zarándokokat, és jól meggazdagodtak rajtuk. Efezus azonban erkölcstelenségéről is híres volt. A templom hivatásos papnői mint prostituáltak a testi örömök házává is tették a templomot.

A város 262-ben leégett, és utána hanyatlani kezdett. 431-ben még egyetemes zsinatot tartottak itt, azonban fokozatosan veszített jelentőségéből egészen 14. századig, amikor a törökök teljesen lerombolták.

2. Pál Efezusban

Szent Pál 2. missziós útja során járt először Efezusban. Korintusból hajózott ide Aquilával és Priscával. A házaspárt Efezusban hagyta, maga pedig továbbutazott Antióchiába. Valószínűleg azt akarta, hogy mire Antióchiából visszatér, addigra Aquila és Prisca alapítsa meg a keresztény közösséget. Pál harmadik missziós útján valóban Efezusba sietett, és ez a város lett a főhadiszállása. Nagyon valószínű, hogy innen írta „börtönleveleit” Filippibe, Kolosszéba és Filemonhoz, és még a Galata és a korintusiaknak írt 1. levelet is.

Pál ekkor három évet töltött Efezusban. Tudjuk, hogy Demetriosz vezetésével fellázadtak miatta a rézművesek, mert Pál igehirdetése eredményeképpen csökkent az Artemisz szobrocskák iránti kereslet. Pál 3. útja végén Milétoszban búcsúzott el az efezusi közösség vezetőitől. A hagyomány szerint Timóteus volt Efezus első püspöke. Nem sokkal később János apostol is itt töltötte utolsó éveit. A Jelenések könyvében is találunk egy levelet az efezusi közösségnek címezve. Mindezek arra utalnak, hogy Efezus az 1. századokban fontos keresztény központ volt. Az 5–6. századtól indult hanyatlásnak.

3. Az Efezusiaknak írt levél

A levél legkorábbi kézirataiból hiányzik Efezus említése. Ezenkívül nem érzékeljük, hogy a szerzőnek élő kapcsolata lenne a közösséggel, pedig Pál három évig élt itt. Ráadásul Pál életében se tudjuk elhelyezni a levél keletkezését. A benne leírtak annyira általánosak, hogy úgy tűnik, a levél nem is konkrét közösségnek szólt, hanem körlevél lehetett. Ma a tudósok többsége azt vallja, hogy a levelet Pál egyik tanítványa írhatta 80 és 100 között a Kolosszei levél mintájára, amelyhez sokban hasonlít. Hogy kiknek szólt eredetileg, illetve hogy konkrét közösségnek szólt-e egyáltalán, azt nem tudjuk megállapítani.

4. A levél fontosabb témái

A levél legfontosabb gondolatai az egyházzal kapcsolatosak. A szerző három metaforában fejti ki gondolatait:

a) Az egyház épület

Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve. Benne kapcsolódik egybe az egész épület, s emelkedik az Úr szent templomává. Benne épültök egybe ti is a Lélek által Isten hajlékává. (Ef 2,20–22)

Az egyház épület, és ebben az épületben Jézus Krisztus a szegletkő. A szegletkő különösen fontos kő a falban: két fal találkozásában legalul van, ez az alap. Egyrészt egyesíti a két falat, másrészt, ha a szegletkövet kivesszük, összedől az épület.

Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok. Az egyház az apostolok hitén alapszik. Ők voltak azok, akik a feltámadt Jézussal találkoztak, és ezért a tanúságért életüket is adták. Az itt szereplő próféták nem az ószövetségi próféták, hanem a korai keresztény időkben minden keresztény közösségben jelenlévő prófétálási képességgel megáldott emberek.

Benne épültök egybe ti is a Lélek által Isten hajlékává. Ma, ha az egyházról beszélünk, könnyen a papságra vagy a Vatikánra gondolunk. Ekkor elfelejtjük, hogy az egyház mi vagyunk. Az egyház épületének mi vagyunk a kövei.

b) Az egyház test

Krisztus egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká és tanítókká tett, hogy fölépítsék Krisztus testét. … Egybe fogunk nőni a fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybekapcsolja és összetartja.

(Ef 4,11–12.15)

A másik metafora az egyházról a test. Ahogyan az emberi testnek tagjai vannak, az egyház testében a különböző tagok a különböző szolgálatra meghívott hívek: apostolok, próféták, evangélisták (= a korai egyházban hithirdetők), pásztorok és tanítók. A legfontosabb tag, a fej pedig maga Krisztus. Ő az „ész”, és ő az, aki a test egységét biztosítja.

Milyen sok szolgálat volt az ősegyházban! A középkortól elkezdve azonban az lett a fejlődés iránya, hogy az egyházi szolgálatok a papok személyéhez kapcsolódtak. A pap lett az igehirdető, a tanító, a közösség vezetője és cölibátusban él, mint az ősegyházban a szüzek. Ezzel párhuzamosan a hívek egyre kevésbé vettek részt az egyházi szolgálatokban, amelyekről azt is tanították nekik, hogy azok laikusoknak nem valók. Kialakult az úgynevezett szolgáltató egyházmodell: a hívek passzív résztvevők, akik az egyháztól, azaz a papoktól várják az őket megillető szolgáltatásokat: keresztség, szentmise, esketés, temetés. Ebben az egyházmodellben a hívek nem érzik magukat az egyház élő tagjának. Tradicionális egyházközségekben, pl. sok faluban, amelyre a hagyományos (és sokszor felszínes) vallásosság jellemző, ma is ezzel a helyzettel találkozunk: pl. templomba nem járó, nem különösen vallásos emberek elvárják a paptól, hogy megkeresztelje a gyermeküket.

A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) újra meghirdette, hogy az egyházi szolgálatokba a hívek is egyre jobban kapcsolódjanak be. Ennek egyik oka, hogy kevés a pap, akik egyedül nem tudják ellátni a feladatokat, másrészt fontos, hogy a hívek érezzék magukénak az egyházat és annak konkrét helyi megvalósulását, az egyházközséget. Fontos lenne, ha a papon, a kántoron és a sekrestyésen kívül minden hívőnek meglenne a maga szolgálata: lenne közösségvezető, sokkal fontosabb szerepet kaphatna az egyházközségi tanács stb. Ez még talán a legszervezettebb egyházközségekben is a jövő feladata, pedig ezzel valósulna meg a test hasonlata, hiszen egy testben nincsenek fölösleges tagok, olyanok, amelyeknek nincsen semmilyen feladatuk.

c) Az egyház Krisztus jegyese

Férfiak! Szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat, és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben az élet igéje által tisztára mosva megszentelje. Ragyogó tisztává akarta tenni az egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. (Ef 5,25–27)

A levél párhuzamba állítja a vőlegény és a menyasszony, valamint Jézus és az egyház kapcsolatát. Úgy beszél az egyházról, mint Krisztus jegyeséről. Az ecclesia (= gyülekezet, egyház) szó a görögben és a latinban is nőnemű, ezért lehet az egyház a menyasszony. (A magyarban anyaszentegyházról beszélünk, tehát mi is nőinek érezzük). Ebben a földi életben azonban az egyház csak vágyakozik Jézus után, mégpedig Jézus második eljövetele után, amelyről tudjuk, hogy nagyon intenzíven várták az ősegyházban. A menyegző Jézus második eljövetelekor fog elérkezni. Ezt a menyegzőt hívja a Jelenések könyve a Bárány menyegzős lakomájának. A levél szerzője a házasok számára konkrét következtetéseket von le ebből a párhuzamból: arra figyelmezteti őket, hogy tisztán éljék házas életüket, mert Jézusnak és jegyesének, az egyháznak a kapcsolatát jelenítik meg.

A FILEMONNAK ÍRT LEVÉL

1. Filemon és Onezimosz

Az Újszövetségben ez az egyetlen magán jellegű levél. A Kolosszéban élő Filemonnak szól, aki jómódú keresztény lehetett, akinek nagy házában elfért egy keresztény gyülekezet. A kolosszei közösséget nem Pál alapította, hanem Pál tanítványa, Epafrász. Pál tehát személyesen nem ismerte Filemont és Kolosszét, csak hallhatott róla Epafrásztól, aki a levél írásakor Pállal együtt raboskodott feltehetőleg a Kolosszéhoz közel eső Efezus börtönében. (Ebből a börtönből írta Pál a Filippi levelet is.)

Filemonnak nagy kárt okozott a rabszolgája, Onezimosz, akinek a neve görögül „hasznos”-t jelent. Sok rabszolgát hívhattak így. Kétségbeesésében a közeli Efezusban tartózkodó Pálhoz menekült. A szökött rabszolgát az egész birodalomban körözték, és ha elfogták könnyen keresztre feszítéssel is büntethették. Ha viszont a rabszolga urának a barátjához menekült, az nem számított szökésnek, mert ebben az esetben világos volt, hogy közbenjárást akar kérni, amíg urának haragja lecsillapodik.

Így menekült Onezimosz Efezusba, ahol Pált a börtönben találta. Bár Filemon és Pál személyesen nem ismerték egymást, Onezimosz joggal gondolhatta, hogy keresztény gazdája meg fog enyhülni vele szemben, ha erre Pál apostol kéri. Efezusban Pál személyének hatására Onezimosz megtért.

2. A levél célja

Pál azért írja a levelet, hogy Filemon fogadja vissza Onezimoszt, már nem mint rabszolgát, hanem mint valami jobbat: mint szeretett testvért. Pál még azt is felajánlja, hogy megtéríti az Onezimosz által okozott kárt. Megemlíti, hogy szívesen tartaná maga mellett, hogy segítsen neki a missziós munkában. A sorok között tehát igazában arra kéri Filemont, hogy szabadítsa fel a kereszténnyé lett rabszolgát. De mivel parancsolni nem akar, azt szeretné, ha ezt Filemon szívességből és önként tenné.

A levélben Pál finoman „zsarolja” Filemont. A levelet ugyanis nemcsak neki címezi, hanem a házában lévő közösségnek is. Filemonnak tehát fel kellett olvasnia a levelet a többi kereszténynek. Ezek után rendkívül kínos lett volna, ha Pál kérését nem teljesíti, hiszen mindenki tudott az ügyről.

A keresztény hagyomány szerint Filemon felszabadította Onezimoszt és Pál szolgálatára rendelte. Onezimosz később Efezus püspöke lett, és nagy gondot fordított az apostol leveleinek összegyűjtésére.

Összegzés

A levélből kiderül Pálnak és az ősegyháznak koruk társadalmi viszonyaihoz való hozzáállása. A keresztényeket nagyon erős testvéri szálak fűzték egymáshoz, amelyek eltörölték a társadalmi különbségeket. Ahhoz kevesen voltak, hogy a rabszolgák felszabadításáért küzdjenek, de a keresztény közösségen belül a különbségek nem érvényesültek. A legtöbb egyházközségben jelen voltak gazdagok és szegények, zsidók és görögök, férfiak és nők. A keresztény közösségben mindnyájan testvérek, mindnyájan egyenrangúak lettek.

PÁL KORINTUSBAN

Hanganyag: https://drive.google.com/file/d/1d9BjKTsAhR1uORpesnpYT1Yqlpxun2VT/view?usp=drive_link

1. Korintus városa Pál idejében

Korintus Achája fővárosa, a római világ negyedik legnagyobb városa volt. Szent Pál második missziós útja során érkezett ide. Athénból jött, ahol nem sikerült közösséget alapítania. Elképzelhetjük tehát, hogy ezzel a csalódással a szívében, némi szorongással közeledett a hatalmas város felé, amelyben minden elképzelhető ember megfordult. Olyan rossz híre volt, hogy egy bizonyos foglalkozáshoz kapcsolódó szavakat Korintusról neveztek el a görögben: korinthiadzesztai: fajtalankodni; korinthiasztész: strici; korinthia koré: prostituált.

Korintus kereskedőváros volt. Itt találkozott egymással ugyanis a Szaróni és a Korintusi öböl. Azaz, hogy mégsem találkozott, mert a kettőt egy 6 km széles földsáv választotta el egymástól. Egy csatorna terve már a Kr. e.-i 5. sz.-ban megszületett, de csak a 19. században valósult meg a magyar Türr István tervei szerint. Pál idejében, hogy a kisebb hajóknak ne kelljen megkerülni a Peloponnészoszi félszigetet, a hajókat masszív szekerekre rakták. A két öblöt kőborítású út kötötte össze, amelyben 1,5 m távolságban két árkot véstek a szekerek kerekei. Pál mielőtt elérte a várost, átverekedte magát az úton tülekedők között. Ezután arra a helyre ért, ahol minden második évben az iszthmoszi játékokat tartották. Ezek rangban mindjárt az olimpiai játékok után jöttek. Erre minden alkalommal az egész görög világból érkeztek a sportolni vágyók. Pál talán megnyugodva gondolt arra, hogy az idesereglő rengeteg embernek sátrakra lesz szüksége, akárcsak a portékájukat nekik kínáló árusoknak, tehát ő mint sátorkészítő Korintusban biztos, hogy nem fog munka nélkül maradni. Korintus híres volt kézműiparáról is: bronz- és rézvázákat, tükröket és hangszereket készítettek itt.

A város fölé egy hatalmas sziklán, 580 m magasban egy fellegvár emelkedett. Innen nagyszerű kilátás nyílt a városra, amelynek középpontjában az agóra, a vásártér állt Apolló templomával. A város túlsó végén, a Korintusi öböl partján terült el a görög-római világ legnagyobb kikötője.

2. Pál Korintusban

Amikor Pál Korintusba érkezett, keresztényekkel találkozott. Aquila és Prisca, ez a zsidókeresztény házaspár, Rómából menekült ide, amikor Kr. u. 49-ben Claudius császár minden zsidót kiűzött a városból. Szintén sátorkészítők voltak, és később Pál egyik legjobb segítőtársai lettek.

A görög világban annyira egyformák voltak a piacok, hogy nem nehéz elképzelnünk Pálnak, Aquilának és Priscának a műhelyét. Az üzlethelyiségek egy négyzet alakú teret vettek körül. A helyiségek magassága és mélysége egységesen 4 m volt, a szélességük 3 és 4 m közötti. Folyó víz és illemhely nem volt. Az egyik hátsó sarokból egy falétrában folytatódó kőlépcső vezetett fel a felső szintre, ahol az egyetlen helyiség volt a hálószoba. A szűk kis műhely megfelelő lehetett Pál számára, hogy miközben dolgozott, megismerkedjen az emberekkel, de ahhoz kicsi volt, hogy egy keresztény közösséget befogadjon. Ezért fontos volt, hogy a keresztények között legyenek gazdagabbak is, akik akkora házzal rendelkeztek, hogy ott 15–20 ember elfért. Egy akkora városban mint Korintus, Pál több ilyen házi közösséget is létrehozott.

Pál levelei alapján az derül ki, hogy a korintusi közösség rendkívül heterogén volt. Kisebbségben voltak a zsidókeresztények, többségben a pogánykeresztények. A néhány jómódú ember mellett sokan voltak a kézművesek és a rabszolgák. A gazdagok és a szegények, intelligensebbek és egyszerűbbek közötti különbség később komoly viszályokhoz vezetett.

Pál hosszabb időt, talán másfél évet is töltött Korintusban. Innen írta a tesszalonikaiaknak címzett leveleket. Azt is tudjuk, hogy bár keményen dolgozott, amit a sátorkészítésből keresett, nem volt elég, mert örömmel fogadta a filippi hívek adományát. Ez később vitához vezetett, mert a korintusiakét pedig visszautasította. Végül arról is tudunk az ApCselből, hogy „amikor Gallio volt Achája helytartója, a zsidók egy emberként Pálra támadtak és a törvényszék elé hurcolták”. Gallio Seneca fivére volt, és 51–52-ben volt Achája provincia prokonzula. A zsidók nem örültek, hogy közöttük térít, illetve hogy a zsidósággal szimpatizáló pogányok elfordulnak tőlük és kereszténnyé lesznek. A Gallio előtti jelenet Pál számára jól végződött, Gallio arra hivatkozva, hogy ez vallási kérdés és így a zsidók belügye, szabadon bocsátotta Pált. Valószínűleg, hogy ne növelje tovább a feszültséget, Pál ekkor befejezte hosszú és gyümölcsöző korintusi tartózkodását és Efezusba utazott.

A Gallio előtti jelenet aprócska epizód Pál életében, viszont rendkívül fontos a történészek számára. Mivel más forrásokból tudjuk, hogy Gallio Kr. u. 51–52-ben volt Korintusban prokonzul, ebből tudjuk, hogy Pál mikor járt Korintusban. Életének korábbi és későbbi eseményeinek idejét ehhez a Kr. u. 51–52-höz viszonyítjuk.

A KORINTUSIAKHOZ ÍRT 1. LEVÉL

1. Az 1Kor keletkezésének körülményei

Pálnak harmadik missziós útja során Efezus volt a központja. Itt hosszú időn át tartózkodott, sőt börtönben is volt. Innen írta a Gal, Fil, Filem, Kol és az 1Kor levelet. Korintusból rossz hírek érkeztek. Murphy törvénye szerint ami elromolhat, az el is romlik. Ez történt Korintusban is. Ami egy új közösségben elromolhat, az Korintusban elromlott. A hírhozók arról számoltak be, hogy Apolló prédikációjának hatására a közösség pártokra szakadt. Apolló alexandriai zsidókeresztény volt, aki városában komoly retorikai képzést kapott, és nagyon ékesszólóan tudta hirdetni az igét. Ennek hatására néhányan lenézték Pál egyszerű igehirdetését, és azt mondták, hogy Apollóhoz csatlakoznak. Mások Péterrel szimpatizáltak, de voltak akik minden apostoli tekintélyt elvetve csak Jézust akarták követni. A közösség négy részre szakadt.

Nem ez volt azonban az egyetlen probléma. A közösségben volt egy vérfertőző pár, egy férfi, aki az apja feleségével élt együtt. Mások pogány bíróság előtt pereskedtek egymással, megint mások prostituáltakhoz jártak. Az agapén, a szeretetlakomán, a gazdagok dőzsöltek, a szegények pedig éheztek. A korintusi közösség példáján láthatjuk, hogy az ősegyház, amelynek hite és lelkesedése példa a számunkra, sem volt ideális. Az újonnan megalakult keresztény közösségeknek is meg kellett küzdeni mindazzal a problémával, amit egy új kezdet hoz magával.

2. A levél fontos témái

Az 1Kor Szent Pál nagy levelei közé tartozik. Ez vonatkozik terjedelmére is (16 fej. mint pl. Mk evangéliuma), de a benne érintett témák fontosságára is.

a) A közösség pártokra szakadása. Pál nagyon szépen válaszol azoknak, akik Apolló nyomán a bölcselkedésben keresték az igazi kereszténységet: Isten gyöngéket választott, hogy megszégyenítse az erőseket, oktalanokat választott, hogy a bölcseket megszégyenítse. Arra hivatkozik tehát, hogy a korintusi közösségben is szép számmal voltak gyöngék és nem túl intelligensek. Krisztus ismerete nem függ az értelmi képességektől. Másutt pedig ezt írja: A megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége. A megfeszített Krisztus hirdetése a bölcselkedő görögök számára oktalanságnak tűnhetett.

b) A szüzesség értéke. A korintusiak nagyon közelre várták Jézus második eljövetelét. Ezért néhány fiatal azzal kérdéssel fordult Pálhoz, hogy Jézus második eljöveteléig érdemes-e megházasodni vagy jobb egyedül élni. Pál azt válaszolja, hogy az egyedülálló élet értékesebb, mert akkor az ember csak Istennel törődhet, de a paráznaság veszélye miatt ajánlatos megházasodni. Pál tehát meglehetősen reálisan gondolkodott az emberről, és bár maga is közelre várta Jézus eljövetelét, ez nem akadályozta meg abban, hogy reálisan gondolkodjon. Pál tehát a szüzességet tartja értékesebbnek, de a házaséletről vagy a szexualitásról sem nyilatkozik negatívan. A szüzesség mellett egy gyakorlati érv szól számára: aki egyedül él, több időt szentelhet Istennek.

c) Az istentisztelet rendje. Pál megfeddi a korintusiakat, mert az agapén mindenki a maga motyójából étkezik, így a gazdagok jóllaknak, a szegényeknek pedig koppan a szemük. Pál számára ez a gyakorlati probléma ad alkalmat arra, hogy felidézze Jézus utolsó vacsoráját:

Az Úrtól kaptam ugyanis, amit közöltem veletek: az Úr Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Pál a levelet 54 körül írhatta, legalább 10 évvel korábban az első evangéliumnál. Tehát ez a legősibb írott beszámoló az eukarisztia rendeléséről. A mai szentmisében használt szöveg is ezért Pálét követi és nem az evangélistákét.

d) A holtak föltámadása. Az ember halál utáni élete zsidó gondolat volt, a görögök számára nagyon nehezen befogadható. Az ApCsel beszámolója szerint Pált az athéniek is szívesen hallgatták, amíg a feltámadásról nem kezdett el beszélni. Akkor otthagyták. Úgy tűnik, a korintusiaknak is problémát jelentett ez a kérdés. Pál felhívja a figyelmüket, hogy a Jézus feltámadásába vetett hit és a holtak feltámadásába vetett hit összetartozik. Ha valaki nem hisz a holtak feltámadásában, az tagadja Jézus feltámadását is, ami pedig az evangéliumnak és a keresztény hitnek a középpontja:

Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették és harmadnapon föltámadt. … Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl.

3. Szövegelemzés: A szeretet himnusza (1Kor 13. fej.)

Szóljak bár emberi szóval, énekeljek angyalok nyelvén, ha szeretet nincsen bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem az összes titkokat, gyűjtsek egybe minden tudományt, és hitem mozdítson hegyeket; Osszam szét bár minden vagyonom, s adjak oda mindent a szegényeknek, adjam át testem a tűznek, hogy elégjek a lángokban; ha szeretet nincs bennem semmit sem érek.

szeretet: a görög szó: agapé

A görög cimbalom igazából hangolatlan cintányér volt. Arra volt jó, hogy nagy zajt lehetett vele csapni pl. a sport rendezvényeken. (Korintus híres volt az itt készült bronzhangszerekről.)

Ebben az első szakaszban Pál adományokat (prófétálás, nyelveken való beszéd, a tudomány ismerete) és jócselekedeteket sorol fel, amelyek azonban értéktelenek szeretet nélkül.

A szeretet türelmes és jóságos, nem féltékeny, nem gőgös, nem kérkedő, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója. Nem örül a gonoszságnak,
de az igazsággal együtt örvend, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A második szakaszban Pál megszemélyesíti a szeretetet, és mint egy élő személynek felsorolja a tulajdonságait.

A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás megszűnik. Elhallgatnak a nyelvek is, és elenyészik a tudomány. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálás, de amikor eljön a teljesség, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban gyermekként beszéltem, úgy gondolkodtam, úgy ítéltem, mint gyermek, de amikor már férfivá nőttem, elhagytam a gyermeki dolgokat.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy engem is ismer az Isten. Most megmarad a hit, remény, szeretet, – ez a három, de közülük legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre!

A harmadik szakaszban Pál párhuzamot von a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet, és evilágból a túlvilági életbe való átmenet között. Földi világunk olyan, mint a gyermekkor, majd csak felnőtt korunkban, tehát a túlvilági életben fogjuk meglátni a földi élet összefüggéseit.

Az első szakaszban már említett adományok ehhez a földi világhoz tartoznak, ezért mulandóak, a szeretet azonban ehhez a világhoz és a túlvilághoz is tartozik, örök, ezért inkább erre kell törekedni, mint a múló adományokra.

Pál leveleiben már találkoztunk két himnusszal, a Filippi levél és Kolosszei levél Krisztus himnuszával. Ezeket azonban nem Pál írta, hanem az ősegyházban már énekelt költeményeket csak kiegészítette és beillesztette a levelébe. A szeretet himnusza azonban kétségkívül Pál szerzeménye, amely bizonyítja, hogy maga is képes volt költői mű létrehozására.

A szeretet himnuszát a levélnek abban a részében olvassuk, ahol Pál az istentiszteleten való viselkedésről ír. A himnusz visszatérő témái a nyelveken való beszéd, a prófétálás és a tudomány ismerete. Ezek a Szentlélek természetfölötti ajándékai, görög szóval karizmák voltak a korintusi közösség számára. A nyelveken való beszéd azt jelentette, hogy imádság közben valaki egyfajta extázisba esett, és olyan nyelven kezdett el fennhangon imádkozni, amelyet sohasem tanult. Előfordulhatott, hogy a közösség egy másik tagja – szintén extázisban – le tudta fordítani a szöveget. A prófétálás hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a jövendölést mindenki megértette. Ezek a jelenségek a XIX–XX. században újra megjelentek a karizmatikus közösségekben.

Ezeket a képességeket a Szentlélek ajándékainak tekintették, a korintusi hívek között azonban vetélkedés alakult ki, hogy melyik az értékesebb adomány: a nyelveken való beszéd, a prófétálás vagy a tudomány ismerete. Pál ezeknek a vetélkedőknek írta a Szeretet-himnuszt, hogy értésükre adja, ezek az adományok értékesek, de még értékesebb a szeretet. A többi adomány semmit sem ér, ha az emberben nincs szeretet, ezért az adományok mellett mindenkinek a szeretetre is törekednie kell.

4. Epilógus

A korintusi közösség egy aprócska keresztény gyülekezet volt egy óriási pogány városban. Tagjai közül sokan a szegényekből, és a társadalom alsóbb rétegéből kerültek ki. A nekik szóló levél abban próbál segíteni, hogy egy megszületőben lévő keresztény közösség hogyan maradhat meg a pogányság tengerében. A XX–XXI. században sok keresztény közösség elveszettnek érzi magát belső problémái és a külső világ szorításában. Az 1Kor segítségül szolgálhat nekik, hogy ne veszítsék kedvüket, és ne szűnjenek meg Isten rájuk vonatkozó tervét keresni.

A KORINTUSIAKHOZ ÍRT 2. LEVÉL

1. A 2Kor keletkezésének körülményei

Miután Pál elküldte Efezusból az 1Kor-t, szoros kapcsolatban maradt a korintusiakkal. Elküldte hozzájuk Timóteust, de mivel se a levél, se Timóteus nem járt sikerrel, Pál személyesen is elment hozzájuk. Azonban mivel személyes jelenléte se hozott változást, visszatért Efezusba és írt egy újabb levelet, amely azonban elveszett. Pál úgy említi, mint amelyet „könnyek között” írt, ezért „könnyek levelé”-nek szokták hívni. A levelet Titusz vitte Korintusba. Közben Pál Makedóniába ment, és itt várta Tituszt, aki meg is érkezett és végre jó híreket hozott Korintusból:

Amikor Makedóniába érkeztünk, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem mindenféle szorongatást szenvedtünk: kívül harcok, belül félelem. De Isten, aki megvigasztalja a megalázottakat, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével. Mert elbeszélte nekünk vágyódásotokat, sírásotokat, buzgólkodásotokat érettem, úgyhogy még jobban megörültem.

Pál ekkor írta valamelyik makedóniai városból, Tesszalonikából vagy Filippiből a 2Kor-t, amelyben már megbékélés tükröződik.

2. A 2Kor szerkezete

A 2Kor Pál négy nagy levele közé tartozik. A levél mind tartalmában, mind hangulatában nagyon heterogén. Emiatt vannak, akik azt feltételezik, hogy több önálló levélből áll, amelyeket Pál külön írt meg és küldött el, és egy későbbi szerkesztő fűzte őket egymáshoz. Erre a feltevésre azonban nincs bizonyíték. A levél szerkezete:

1–7. fej.: Pál megvédi saját apostoli küldetését

8–9. fej.: gyűjtés a jeruzsálemi közösségnek

10–13. fej.: az álapostolok cáfolata: Pál élete Krisztus szolgálatában

Az álapostolok Pálnak olyan ellenfelei lehettek, akik arra hivatkoztak, hogy küldetésüket az apostoloktól kapták. Valószínűleg ugyanahhoz az jeruzsálemi-antióchiai zsidókeresztény körhöz tartoztak, akikkel Pál már korábban is vitatkozott.

3. Szövegek

a) Isten ereje az emberi gyöngeségben (2Kor 4,8–11.14.16–17)

Mindenfelől szorongatnak, de össze nem szorítanak, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de nem vagyunk elhagyottak, földre terítenek, de el nem pusztulunk. Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete megnyilvánuljon halandó testünkön. Életünk folyamán váltig halálra szánnak Jézusért minket, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen halandó testünkön. Aki az Úr Jézust föltámasztotta, Jézussal minket is föltámaszt. A külső ember bennünk romlásnak indult, a belső megújul napról napra. A könnyű szenvedés, amelyben most van részünk, a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg nékünk.

A nehézségekben Jézus húsvéti misztériumával való hasonlóságot tapasztalja meg, a halált és a feltámadást.

Külső ember: a halandó, bűnös oldalunk.

Belső ember: a lelki, a halhatatlan oldalunk.

Jézus húsvéti misztériuma: Jézusnak meg kellett halnia, hogy fel tudjon támadni. Ez húsvét dinamikája, amely áthatja az életünket: ami rossz és mulandó, annak el kell pusztulnia, hogy valami új és jobb szülessen. Pál ezért saját életét is Jézus húsvétjának fényében szemléli: külső szenvedései által hasonlóvá válik a szenvedő Jézushoz, belsőleg azonban feltámad vele együtt.

b) Az apostol példája (2Kor 6,3–10)

Mindenben úgy viselkedtünk mint Isten szolgái: nagy türelemmel megpróbáltatásban, szükségben, szorongatott helyzetben, verést szenvedve, tömlöcben, zendülés közepette, fáradozásban, virrasztásban, böjtben, tisztaságban és tudásban, béketűrésben és jóságban, a Szentlélekben és őszinte szeretetben, igazmondásban és Isten erejében, az igazság támadó és védő fegyverzetében, dicsőségben és megszégyenülésben, gyalázatban és jó hírnévben,

Az első részben a nehézségek felsorolását, és az azokban való helytállást olvassuk. Pál botozást szenvedett Filippiben a hatóságoktól, és több helyen volt börtönben: Efezus, Filippi (később Cesarea és Róma). Zendülés szinte minden városban tört ki miatta; kiemelhetjük Demetriosz zendülését Efezusban, és a korintusit, amikor Gallio helytartó elé vitték.

mint csábítók, de mégis igazmondók, mint ismeretlenek, de mégis jól ismertek, mint halálraszántak, de mégis élők, mint összevertek, de belé nem haltak, mint szomorkodók, de mindig derűsek, mint szűkölködők, de sokat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, de övék mégis minden.

A második részben ellentétpárokat találunk, amelyek a Nyolc Boldogság paradoxonaira hasonlítanak: boldogok a szomorúak, szegények, üldözöttek stb.

Pál sok helyen beszél az apostoli szolgálattal együtt járó szenvedésekről. Ezek a nehézségek a korintusiak szemében szégyenletesek és megvetendők lehettek. A görögök valószínűleg jobban örültek volna egy jó kiállású, szónoki képességeit csillogtató és a sikertől duzzadó igehirdetőnek. Amikor pedig a börtönviselt és talán egészségi problémákkal is küszködő Pál nem felelt meg elvárásaiknak, megingott benne a bizalmuk: „a levelek ugyan súlyosak és erősek, a testi megjelenése azonban erőtlen, és a beszéde gyarló” – mondták. Pál számára azonban az átélt szenvedések nagyon fontosak: ezek teszik szolgálatát hitelessé. Általuk válik hasonlóvá Jézushoz. Annak, aki Jézus halálát és feltámadását hirdeti, magának se lehet más a sorsa, mint a megpróbáltatások ebben az életben, amelyek elvezetnek a túlvilági élet örök húsvétjára.

c) Dicsekvés a gyöngeségekkel (2Kor 12,7–10)

Hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam a testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; de ő azt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé”.

Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Sajnos Pál nem mondja meg, mi ez a „tövis”. Általában valamilyen betegségre, pl. epilepsziára gondolnak, de vannak akik azt mondják, hogy Pál az általa alapított közösségekben felmerülő rengeteg nehézségre gondol, amelyek megkeserítik az életét.

Pálnak az a tapasztalata: a saját gyengesége, és Istennek a gyengeségben megnyilvánuló ereje minden prófétának és minden meghívottnak a tapasztalata volt. Mózestől Jeremiásig mindnyájan méltatlannak és kicsinek érezték magukat, de mindnyájan hallhatták Isten biztató szavát is: „Ne félj, én veled vagyok.”