Szent Pál missziós útjai

 

AZ ELSŐ MISSZIÓS ÚT

1. Utazási körülmények az ókori keleten

Pál maga így számol be útjairól a 2Kor-ban: Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt, veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben tengeren, veszélyben az áltestvérek között. Pál nem túloz. Az ókori keletnek jó úthálózata volt – gondoljunk csak az egész Római Birodalmat behálózó kövezett utakra –, de ez nem tette biztonságosabbá az utazást. A közbiztonság rendkívül rossz volt. Az utazó bármikor számíthatott arra, hogy rablók kezébe kerül, ezért nem volt célszerű egyedül utazni. Pál is mindig vitt magával valakit, legtöbbször több segítőtársat is. Az utazók legtöbbször karavánokhoz csatlakoztak, hogy a nagyobb számú csoportban jobban védve legyenek a rablóktól.

A fogadók sem voltak biztonságosak. A római utak mentén kb. 35 km-re követték egymást. A vendégfogadó épülete egy udvart vett körül, három vagy négy oldalról, és a földszinten voltak a közös helyiségek, aludni pedig az emeleten lehetett. A pénzes vendégnek külön szoba járt, de annak, akinek lapos volt a pénztárcája, idegenekkel kellett egy helyiségben aludnia. Hogy hánnyal, ez attól függött, hogy a fogadós hány ágyat tudott bezsúfolni a szobába. Ha az utazók nem akarták csomagjaikat mindenhová magukkal vinni, őrizetlenül kellett hagyniuk, amíg tisztálkodtak vagy étkeztek. Hogy milyen könnyű volt lopni ilyen körülmények között, ezt nem kell hangsúlyozni.

Figyelembe kell vennünk az utazás tempóját is, amely nem mérhető a maihoz. Ha az utazó a szárazföldi utat választotta, akkor egy nap alatt kb. harminc km-t tudott megtenni. Ha vidék hegyes volt, akkor még ennyit sem. A hajóút gyorsabb volt, de a Földközi-tengeren a viharok miatt késő ősztől kora tavaszig a hajózás szünetelt. Külön személyszállító hajók nem voltak, az utazók a kereskedelmi hajókra szálltak fel. Ha tehát valaki egyik kikötőből el akart jutni egy másikba, meg kellett várnia, amíg megfelelő hajó indult. A forgalmasabb kikötőkben nem kellett sokat várni.

2. Az első missziós út

István vértanú halálakor üldözés tört ki Jeruzsálemben a keresztények ellen. A menekülők eljutottak egészen a szíriai Antióchiáig, ahol a zsidók és pogányok is egyaránt keresztény hitre tértek. Jeruzsálemből Barnabást küldték Antióchiába a közösség megerősítésére, aki viszont elment Pálért Tarszoszba, és elhívta Antióchiába. Virágzó közösség jött létre, amely Pál missziós útjainak központja lett. Az ApCsel szerint itt hívták a megtérteket először chrisztianoi-nak, krisztusinak, azaz kereszténynek.

Az ApCsel beszámol arról, hogy Pál és Barnabás újra ellátogatott Jeruzsálembe, hogy az éhínség miatt küszködő jeruzsálemi híveknek segítséget vigyenek. Visszatérve Antióchiába istentiszteletet és böjtöt tartottak, és ekkor a Szentlélek arra indította a közösséget, hogy Pált és Barnabást missziós útra küldjék.

A missziós út első állomása Ciprus szigete volt. Itt Pál vaksággal sújtotta a gonosz Barjézu varázslót, aminek hatására Sergius Paulus helytartó keresztény hitre tért. Az ApCsel beszámolójának ez a része meglehetősen apokrif ízű. Nem tudjuk, hogy Lukács itt milyen forrást használt, de a történet nagyon legendásnak tűnik. Fordítsuk figyelmünket inkább a folytatásra.

Ezután áthajóztak a szárazföldre, és Kis-Ázsiának azt a vidékét járták be, amely Tarszosztól északra található. Az első állomás a pizídiai Antióchia volt. Pál és Barnabás a zsinagógában kezdte az igehirdetést, de amikor a zsidók elutasították őket, a pogányokhoz fordultak. A zsidók elégedetlenkedése miatt távozniuk kellett a városból. Ikóniumban hasonlóan jártak, mint Antióchiában. Lisztrában Pál meggyógyított egy bénát, mire a pogányok isteneknek vélték őket – a magas Barnabást Jupiternek, a bőbeszédű Pált Hermésznek –, és bikát akartak nekik áldozni. Hamarosan azonban megjelentek Pál ellenlábasai Antióchiából és Ikóniumból, akik rávették a népet, hogy megkövezzék Pált. Ő azonban nem halt bele a megkövezésbe, hanem Barnabással együtt Derbébe távozott. Innen visszatértek Antióchiába. Kb. 3000 km-t tettek meg. Nem tudjuk, hogy mennyi időt töltöttek egy-egy városban, de a missziós út legalább 2 évig tartott. Pál ezután nem tartott rendszeres kapcsolatot ezekkel az egyházközségekkel, valószínű hogy ezek gondját Barnabásra bízta.

3. A missziós módszer

Pál missziós módszere nyilvánvaló már az első missziós út során. Először a szinte minden görög városban meglévő zsinagógába mentek be, és ott hirdették Jézust. A zsidók kisebb része megtért, a nagyobb rész viszont ellenük fordult. Ott voltak viszont minden városban a jó szándékú pogányok, akik fogékonyak voltak a Pál által hirdetett igére. Így bár legtöbb helyről menekülniük kellett, maguk mögött tudtak hagyni egy kis közösséget, amely zsidókeresztényekből és pogány­ke­resz­tényekből állt.

 

 

A MÁSODIK MISSZIÓS ÚT

1. A 2. missziós út: Galácia, Filippi, Tesszalonika, Athén, Korintus, Efezus, Antióchia

Szent Pál célja az volt, hogy elvigye az evangéliumot a föld végső határáig. Az első missziós út sikerén felbuzdulva ezért vágott neki a másodiknak, hogy nyugat felé haladva tovább hirdesse Jézus jó hírét. Közvetlen célja az volt, hogy Efezusban, az Égei-tenger partján található kikötővárosban alakítsa ki támaszpontját, ahonnan a nyugati missziót szervezheti. Tarszoszon keresztül haladva újra meglátogatta az első missziós úton alapított egyházakat. Derbében vagy Liszt­rában maga mellé vette a fiatal Timóteust, akinek anyja, Euniké talán az első missziós út során tért meg. Timóteust ezután végig ott találjuk Pál mellett mint leghűségesebb segítőtársát.

A pizídiai Antióchiát elhagyva azonban Pál és társai ismeretlen okból letértek az efezusi útról, és északra, a galaták földje felé vették az irányt. A galaták kelták voltak, akik a Kr. e. 2. században települtek ide az Ibériai-félszigetről. Pál valamilyen betegség miatt hosszabb időt volt kénytelen közöttük tölteni, s közben keresztény közösségeket alapított: Hiszen tudjátok, hogy először beteg testtel hirdettem nektek az evangéliumot, és ti kiálltátok a próbatételt, amelyet testi állapotom jelentett számotokra – írta később a Galata levélben.

Pál a galatáknál tett látogatás után eltért eredeti céljától, és nem indult vissza dél felé, Efezus felé, hanem tovább folytatta útját É-Ny-ra, a tengerparti Troászba. Itt éjszakai látomásban egy makedón férfi jelent meg előtte és Ma­ke­dó­ni­ába hívta. Pál engedelmeskedett a hívásnak, hajóra szállt és áthajózott Európába. Az első Európában alapított közösség Filippiben volt. Itt nem volt zsinagóga, hanem a zsidók a folyóparton gyűltek össze imádkozni. Pál hamarosan megtérítette Lídiát, a gazdag bíborárus asszonyt, aki a házába fogadta. A filippi közösséget három nő vezette: Lídia, Szintiche és Evodia. Amikor Pál egy ördögűzéssel kivívta a helyi lakosság ellenszenvét, tovább utazott nyugat felé. Tesszalonikában telepedett le. Itt nem volt gazdag pártfogója, keményen dolgozott, és közben hirdette az igét. Amikor innen is kiutasították, dél felé fordult, és Athénben próbált közösséget alapítani. Az ApCsel szerint az Areopáguszon is mondott beszédet, és az ismeretlen istennek állított oltárnál kezdett arról beszélni, hogy ő ezt az ismeretlen istent hirdeti. A görögök szívesen hallgatták, amíg Jézus feltámadásáról nem kezdett beszélni. Ekkor azonban otthagyták.

A sikertelen athéni kísérlet után Pál Korintust vette célba. Itt már keresztényeket talált: Aquilát és Priscát, egy zsidókeresztény házaspárt, akik fontos segítőtársai lettek. Pál másfél évet töltött Korintusban. Innen írta a tessza­lo­ni­ka­iak­nak a két levelet. Amikor a helyi zsidók Gallio helytartó elé vezették – bár a helytartó nem ítélte el –, Efezusba hajózott. Magával vitte Aquilát és Priscát, akiket Efezusban hagyott, hogy ott alapítsák meg azt a keresztény központot, amelyet már útja elején eltervezett. Pál rövid efezusi tartózkodás után hajóra szállt, hogy visszatérjen Antióchiába és beszámoljon a kb. 5 éves missziós út eredményeiről.

2. A jeruzsálemi apostoli zsinat: Kr. u. 51. (ApCsel 15,1–21)

Pál valószínűleg lelkes fogadtatásra számított Antióchiában, azonban nem így történt. Az antióchiai közösséget feszültség marcangolta. Jeruzsálemből olyan zsi­dó­keresztények érkeztek, akik azt tanították, hogy a megkeresztelkedéssel együtt jár a körülmetélkedés és a mózesi törvény megtartása is. Arra hivatkoztak, hogy Jézus maga is megtartotta a Törvényt. Jeruzsálemben, ahol a keresztények nagy százaléka a zsidók közül került ki, szinte logikus volt, hogy a kereszténnyé lett zsidók folytatták őseik hagyományait és továbbra is eljártak a zsinagógába, illetve a Templomba. Antióchiában azonban a jeruzsálemi tanítók megjelenése feszültséget okozott. A közösség jelentős hányada pogánykeresztény volt. Akkor most őket is körül kell metélni, és a zsidó törvények megtartására bírni? Pál számára ez még nagyobb problémát jelentett, hiszen görög területen folytatott missziót, ahol a zsidók kisebbségben voltak, a görögök pedig többségben. Másrészt Pált a gyakorlati megfontolásokon kívül egy teológiai is vezette. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Jézus keresztáldozata megtisztított a bűntől, és feleslegessé tette az állatáldozatokat és a Törvény megtartását még a zsidók számára is. Az antió­chia­iak tehát úgy határoztak, hogy Pált és Barnabást Jeruzsálembe küldik a kérdés tisztázására.

Pál magával vitte Jeruzsálembe Tituszt is, aki pogánykeresztény volt, valószínűleg, hogy a jeruzsálemieknek személyes benyomásuk is legyen a pogányok között végzett misszióról. Péter, Jakab és János fogadta őket. Pál és Barnabás beszámolója nagy hatással lehetett a jeruzsálemiekre, mert úgy tűnik, hogy ellenvetés nélkül fogadták el, hogy Pál hirdesse tovább az evangéliumot a körülmetéletlenek között, Péter pedig a zsidók között. A pogányoktól mindössze azt kérték, hogy „tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól.” Pál és Barnabás tehát sikerrel távozott Jeruzsálemből.

3. Az antióchiai konfliktus (Gal 2,11–14)

Nem sokkal ezután tekintélyes látogató érkezett Jeruzsálemből: Péter. Kezdetben teljesen alkalmazkodott az antióchiai szokásokhoz, és zsidó létére együtt étkezett a pogánykereszté­nyek­kel. Ekkor azonban Jeruzsálemből megérkeztek Jakab hívei, akik úgy látszik, hogy nem tudták megemészteni a jeruzsálemi határozatot. Nem voltak hajlandóak közös asztalhoz ülni a pogánykeresztényekkel és követelték, hogy a zsidókeresztények a Törvényt betartva szakítsák meg velük az asztalközösséget. Nógatásukra egyre több zsidó hagyta ott a közös asztalt, és étkezett együtt Jakab híveivel. Végül Péternek is döntenie kellett, és ő is visszavonult a pogányok asztalától, akárcsak Barnabás. Péter talán egyensúlyozni próbált a két párt között, magatartását azonban Pál kétszínűségnek tartotta és szembeszállt vele.

A Galata levélben pár mondatban leírt vitának a valóságban nagy jelentősége volt. Pál magára maradt Antióchiában, nem tudta érvényesíteni a jeruzsálemi határozatot ellenfeleivel szemben, akik Pétert és Barnabást is maguk mellé állították. Antióchiában a keresztény közösség ezután valószínűleg kettészakadt. Pál sietett elhagyni a várost, és többet nem is tért oda vissza. A konfliktus azonban ezzel nem szűnt meg, sőt csak most kezdődött igazán. Jakab követői, akik megerősödve kerültek ki az antióchiai vitából, végig a nyomában voltak, és a Pál által alapított egyházakban is megpróbálták rávenni a keresztényeket a Törvény megtartására.

A HARMADIK MISSZIÓS ÚT ÉS A RÓMAI FOGSÁG

1. A 3. missziós út: központja Efezus; fontosabb helyek: Korintus és Illíria

Pál elhagyva Antióchiát újra meglátogatta Kilikia egyházait, amelyeket az első út során alapított, majd a galaták földjét érintve Efezusba ment. Itt újra találkozott Aquilával és Priscával, akik közben megszervezték az efezusi egyházat. Pál innen, Efezusból írta leveleinek többségét: Gal, Fil, Filem, Kol és 1Kor-t. Efezus mindezekhez a városokhoz közel volt, a „postások” egy hét alatt eljuttathatták leveleit a címzettekhez.

A korábban alapított egyházakban felmerült problémák között kiemelkedett a korintusi egyház, ahol a közösség szétszakadása fenyegetett. Miután Pál megírta nekik az 1Kor-t, kénytelen volt személyesen is elmenni, hogy helyreállítsa az egységet. Ezután észak felé indult, és a tesszalonikai és filippi közösséget meglátogatva tért vissza Efezusba. Korintusban azonban a feszültség nem csökkent. Pál megírta az idők folyamán elveszett „könnyek levelét”, amelyet Titusz vitt el Korintusba. Pál közben észak felé, Filippin és Tesszalonikán át Illíriába, a mai Albániába indult. Az említett két város közül az egyikben várta meg Tituszt, aki ezúttal jó híreket hozott. Pál innen írta a 2Kor-t, amelyben felszólította a korintusiakat a jeruzsálemi egyháznak szánt gyűjtésre. Illíria után személyesen ment Korintus­ba, hogy a pénzt magával vigye Jeruzsálembe. A terve az volt, hogy Jeruzsálemből Rómába megy, onnan pedig Hispániába, hogy elvigye az evangéliumot „a föld végső határáig”. Ezért Korintusból megírta a Rómaiaknak írt levelet, hogy útját előkészítse. Ezután pedig az egyházak gyűjtésével útnak indult Jeruzsálembe. Ér­dekes módon nem a tengeri, hanem a szárazföldi utat választotta Tesszalonikán és Filippin keresztül. Talán arra gondolt, hogy római és hispániai missziójából már nem fog visszatérni keletre, és ezért szeretett volna búcsút venni ezektől a testvérektől.

A gyűjtés szállítása nem volt veszélytelen feladat. Hogy a legkisebb helyet foglalja, valószínűleg aranypénz formájában vitték. A rablók dolgát megnehezítendő a pénzt a testükre erősítették: pénztartó övükbe tették, illetve ruhájukba varrták. A küldöttség létszámát aszerint kellett megállapítani, hogy hány ember tudta viszonylag kényelmesen övébe rejtve és ruhájába varrva vinni a pénzt. Pál és kísérői tehát gyalogosan mentek Tesszalonikán át Filippibe, majd hajóra szálltak. Milétoszban Pál elköszönt az efezusi egyház presbitereitől, és Timóteust Efezusban hagyta. Palesztinában Cesareában kötöttek ki, ahonnan még két napot kellett gyalogolni Jeruzsálemig.

2. A letartóztatás

Pál joggal félhetett jeruzsálemi találkozástól. Egyrészt a kereszténységre át nem tért egykori farizeus barátaival, akik nyilván árulónak tartották, másrészt Jakabbal és híveivel. Pál biztosan békülésének jelét is akarta adni a gyűjtés hozatalával. Jakab és a jeruzsálemiek valóban jó szívvel fogadták a gyűjtést. Egyetlen dolgot kértek Páltól, hogy végezze el a Törvény által előírt tisztulási szertartást, amelyet minden zsidónak el kellett végezni, aki pogány földről tért haza. Ez azzal járt, hogy a harmadik és hetedik napon el kellett mennie a Templomba, ahol egy pap meghintette vízzel. Pál ezt vállalta is, de a terv mégis kudarcot vallott. A jeruzsálemi nem keresztény zsidók, amikor meglátták a Templomban, rátámadtak, és azzal vádolták, hogy a kíséretében lévő pogánykeresztény Trofimoszt bevitte a Templomnak arra a részére, amely a nem zsidók előtt zárva volt. A jeruzsálemi testőrség parancsnoka, Claudius Lisias ezredes, hogy lecsillapítsa a tömeget, letartóztatta Pált.

Először a Szanhedrin elé állították, de a farizeusok és a szadduceusok összevesztek, és nem voltak képesek ítéletet hozni róla. Amikor a testőrség parancsnoka meghallotta, hogy gyűlölői megpróbálják Pált a börtönben megölni, továbbküldte Cesareába, hogy Felix helytartó döntsön róla.

 

3. A rómaiak fogságában

Felix helytartó halogatta Pál ügyét, aki így két évig raboskodott Cesareában. Ekkor új helytartó, Portius Festus érkezett, és a zsidó vezetők újra felmelegítették Pál ügyét. Festus azt ajánlotta, hogy vigyék Pált ítéletre Jeruzsálembe. Pál erre római polgár voltára hivatkozott, és arra a jogára, hogy a császár döntsön ügyéről.

Ekkor Pál több fogoly, katonák és egy római százados kíséretében hajóra szállt annak ellenére, hogy közeledett a tél, és ilyenkor veszélyes volt a tenger. Kréta partjainál nagy viharba kerültek, és a hajó irányíthatatlanná vált. Végül Málta partjainál szenvedtek hajótörést. Három hónapot kellett Máltán tölteniük, amíg a hajózás újra beindult. Így értek végül Rómába.

Az ApCsel szerint ezután még két év fogság következett Rómában, majd Pált szabadon engedték. Az ApCsel beszámolója itt véget ér. A hagyomány szerint fogsága után eljutott Hispániába is – ahogyan korábban tervezte –, de erről sem levelei, sem az ApCsel nem tudósítanak. A hagyomány szerint a Nero-féle keresztényüldözés idején halt meg Kr. u. 63 és 67 között. Mivel római polgár volt, lefejezték. A képeken és szobrokon emiatt karddal ábrázolják.